Vadász- és Versenylap 7. évfolyam, 1863

1863-01-10 / 1. szám

6 Már ekkor a vagy száz lépésnyire megközelített nyúl fülét megütvén a hang, fejét a hóból feldugta s én gyanítva, hogy társam abból nem eszik, figyelmeztettem, ne beszéljen fennszóval, hanem fegyverét a beközelitésig készen tartsa, akkor ugorjék le a szánról, apostoli lábakkal törtessen a nyúlra, a felugrottat eressze ki jól s ne kapásra de ha lehet keszegre lőjjön, és soha gondolomra a lyukba. — Alig hogy elvégeztem intésemet, az én fülelő nyúlam kipördül s tova illan. Én fekvését akarván társamnak megmutatni, oda hajtok, de alig húsz lépésre oldalvást kinézek egy másik nyúlat s mutatom a pajtásnak, ki menten leugrik, telhető sebesen fut a fekvésig , a lyukba néz, ott mit se lát s felém fordúlva nagyot kiált hogy „üres !" — E perczben , a puha hóban mélyebben elbukott nyúl kidobja magát ; én intek, társam visszafordúl, lő s a nyúl — a levegőbe kettőzött lövésre vigan bagdácsol tova. E lövések dördültére, különböző irányban vagy ötszáz lépésnyire két nyúl üti fel fejét a hóból; én társamat a szánra hivoni s figyelmeztetem, hogy ezek nem fognak bevárni, de ha a falu felé hajtjuk , később ugorván — ugrások közt fordúltokban lőtávolba juthatunk; tehát vigyázzon s készen álljon ! Ezzel, a falu irányába tartva neki megyek az egyiknek s mikor ez szánunktól oldalvást tizenöt lépésnyire ugrik , megállapodom, várván a dördülést : társam azonban szemeit (kivált az üvegest) dörzsöli s mennyre földre esküszik , hogy ő olly mereven nézett a verőfényes fekhelyre a hóba, hogy szemei könnybe lábbadván, mit sem láthatott. Most a másik nyúlra hajtok s ez —• bár többször felüté fejét reánk pislantani a hóból, de remélve hogy elkerüljük — bevár öt lépés távolra s ott feketedik; társam szelesen reá kettőz a szánról, a nyúl felugrik, tova megy, mert társam a lyuk felett lőtt el, hol még a fojtások is túrták a havat, a nyúl pedig czélzásküzben megbukott. Ezután vagy egy dülő földön áthaladva, társam megránt s balra mutatva súgja : „ni, ott tíz nyúlnál is több van, mind látom , mint lapúlnak a hóba!" Oda pillantván : a sok vékony, hosszas és alacsony hótúrásokból itélve — azonfelül vetésen is lévén —'jól tudtam hogy szárnyas nyúlak azok , de mit sem szólva vagy húsz lépésnyire oda hajtok s megállok a lovakkal. Koczapuskás társam sóbálvánnyá vált, mert a fekete pont mind eltűnt, törüli a szemét, leszáll a szánról, oda megy s búsan tér vissza, állitván, hogy a nyúlak a zöld vetést kaparták ki, az látszott távolról fekete pontoknak. „Na csak üljön fel, válaszolám én — majd feltámasztom én azokat a fekete pontokat!" s ezzel neki hajtva, nagy robajjal rebbent fel az egész fogolyfalka. Társam a légbe kettőz s iszonyúan szitkozódik , hogy ő megvakúlt a hóban. Még két nyúlat közelíttettem meg vele fekvésében ; az elsőnél vagy huszonöt lépésnyire megállván a szánnal, ő leugrott s szelesen neki iramodván, úgy vágta magát a kukoriczatarló havába, hogy mire feltápászkodott s puskáját és magát letörülgette , szemüvegét pedig nem találta — azalatt a nyúl más megyébe érhetett. Végül, az utolsó nyúlra már szemüveg nélkül s csak a szánról tüzelt a fekvésbe , az-az a nyúl fölé s ezzel visszamenet — miután vagy tíz kukoriczahalmot nyúl helyett akart felugratni, haza értünk s ekkor rajtam volt a sor: őt a vadászatnál háládatosabb pagátfogásra utalni. A jámbor azonban mai napig esküszik szenf Hubertre, hogy nincs jobb mulatság , mint szánon hóban bagdácsolni, de érteni kell a mesterséget s a havon kur-