Vadász- és Versenylap 7. évfolyam, 1863

1863-11-30 / 33. szám

528 vans kerülik ama vidékeket, hol nélkülözhetők, mivel ott nekik, minta tétlen proletárnak, éhezniük kellene.... Amint a prédát egy közülök észreveszi, azonnal szép, csöndes csavarvonalban ereszkedik lefelé, mig föléje érve négy-ötszáz láb magasban összevonja szárnyait, kinyújtja csődéit s saját súlyára bízva magát, villámgyorsan zuhan alá, mint egy magasból leejtett nehéz test, mig mintegy százlábnyira közeledik a föld-színe fölé; ekkor gyorsan kiterjeszti hatalmas lendítőits azokat száll-ernyöül (Fallschirm) használva, csöndesen ereszkedik alá. Közelben levő társai azonnal követik. No, de ha már ott vannak az annyi utánkeringésükbe került táplálékuknál, ugyancsak hozzá is látnak, mig a szó teljes értelmében tele-eszik magukat. Ekkor, lakmározási helyük közelében, bevont nyakkal, hanyagúl leeresztett szárnyakkal, félig szunnyadozva átengedik magukat az emésztés kéjes érzetének, mint valami inyénczek. Ilyenkor aztán csak a késő délutáni órákban vetődnek viszsza tanyájukhoz. Mikor azonban a fakó keselyűnek íiókája van, gondos szüle levén, nem kóvályog olly hosszasan oda, hanem sietve visszatér a táplálékkal szirtpalotájába. A mi a sietséget illeti, azt, kérem olvasóimat, ne vegyék a szó szoros értelmében ; ezzel csakis azt akartam kifejezni, hogy madarunk illyenkor nem tart ebédutáni siestákat, de bizony valami hebehurgya, szeles sietséggel sem repül fészkéhez. 0 keleti madár, s a keletiek tisztességes nyugalmát mindig szem előtt tartja. Daczára ennek, vagyis helyesebben épen ezért, szülei szeretetül kell betudnunk neki, hogy — habár lassú szárnyalással, de mégis — visszasiet fiókájához, mert hisz ez által áldozatot tesz, megfosztván magát egy nagy gyönyör élvezetétől. Több keleti utazó és természetvizsgáló a fentebbiekkel ellenkezőleg azt állítja, hogy a keselyük rendszerint reggeli tiz óra előtt nem távoznak éji tanyahelyükről. Ezen utazók azonban Afrika pusztáin, roppant távolságra eme madarak fészkelő helyeitől, tevék észleleteiket. Ha tehát e távolságot tekintetbe vesszük, és azt is meggondoljuk, hogy az óriás kiterjedésű sivatag fölött, a melly, költőnkként „végtelen, mint isten gondolatja," mennyit kell keringeniök, mig megpillantják azon pontot, hol reájuk munka várakozik, beláthatjuk, mikép késő megjelenésüknek nem az az oka, mintha szenderükböl csak a déli hő sugarak ébresztének föl, hanem a nagy távolság, mit naponta be kell repülniük, mig táplálékukra találnak. Köptük nagyon szép, csendes, kitartó. Néha végtelen magasból ereszkednek le csavarvonalokban a nélkül, hogy több perez alatt egyszer is lebbentenének szárnyaikkal. Midőn a földről fölemelkednek, mintegy neki iramodnak; néhány sebes ugrást tesznek, mialatt szárnyaikat kiterjesztve, gyorsan suhogtatják, s csak azután repülnek föl. Éleslátásuk majdnem a hihetlennel határos; olly magasból, honnan még fegyverzett szemmel sem kivehető e madár, jól látja lent-fekvö táplálékát. Sokan azok közül, kik e madarat fogságában felületesen észlelték, bárgyú, ártalmatlan s jóindulatú állatnak tárták. Csalódtak Brehm Alfréd észleletei e tekintetben az enyimekkel összetalálnak. Gazt mondja: „Fogságban némelly keselyűfajok csöndesek és szelídek, mig a hosszú-nyakúak dühösek és harapósak. Tartottam füles-keselyüket (Vultur auricularis, Ohrengeier). Ezek fogságuk negyedik napján czirógatni engedék magukat s rövid idő alatt teljesen megszelídültek." — Nem így a hosszú-nyakú keselyük, és ezek között különösen a fakó keselyű.