Vadász- és Versenylap 7. évfolyam, 1863

1863-06-30 / 18. szám

282 nétöl zaklatva kóvályognak a légben s legfurcsább, legváratlanabb alakú vonalokba bontakoznak el. Ptitsa grajet, a madár játszik, mondja a kozák, a darvadazókra mutatva. Csendesen haladunk, a láthatár minden része felé irányozva kéinelö tekintetünket, remélve bogy a keresett vadat megpillantjuk; egyszerre füstfelhő lobban fel szemeink előtt s ép olly gyorsan oszlik el, mint keletkezett; olly gyorsan, hogy szinte képzelődésnek, agyrémnek, káprázatnak kezdjük hinni, midőn egy más ponton ismét megjelen a szürke felleg, repülő szarvas alakját ölti magára, kinyúlik, tömör gombolyagba vonúl össze, szétszóródik, eltűnik — mi volt ez? Árny vagy nappali üstökös ? Semmi egyéb, csak egy seregély vagy lilecsapat, melly a kék ég alatt s a veröfényen játszva kanyarog. Az arany lilék sürü, tömör s inkább széles mint mély falkákban vonulnak s már mesziröl hallszik éles fütyülésük ; néha az egész folt a föld színe fölé csap le s fecskeszerüen simúl fölötte, majd hirtelen mintegy ruganytól fellökve a magasban terem, ekkor a villám gyorsaságával tűnik tel a szemnek s néhány másodpercz muh va túl van a láthatáron. October havában illy sajátságos jelenetek élénkítik a sivatagot s ép illy látvány foglalta le szórakozó figyelmemet, midőn balfelöl haladó kozákom kiáltása a helyzetre emlékeztetett. Kiáltása jeladás volt s én sarkantyúba vett lovammal száguldtam hozzá, a csendes lejtésű magaslatra, hogy meggyőződhessem a jelezett tárgy valóságáról. Csakugyan a végre feltalált vad lovak voltak, számra öten s csaknem egyenesen felénk tartottak. Jó messzire, legalább is egy wjorstnyira mögöttük fehér pont volt látható, bizonyosan Kukcljarenko; minket pedig egy kis kurgán fedett el a vad lovaktól. Ezek gyanúper nélkül közeledtek felénk, de még mindig olly távol voltak, hogy lövésre gondolni sem lehetett; ha pedig útjokat vágni elejbök kerülünk, okvetlen irányt változtatnak s úgy minden elveszett. Legtanácsosabb volt tehát mozdulatlan helyt maradnunk, bevárnunk míg túl mennek rajtunk s akkor szomszéd vadásztársunk felé pihent erővel venni őket űzőbe. E pillanat végre megérkezett s én lovamtól telhető gyorsasággal kezdtem utánuk vágtatni. Megriadva a nyomukba közelgő ellenségtől, a hémione-ok ujúlt erővel iramodnak odább s pár perez múlva háromszor nagyobbá lesz a köz, melly egymástél elválaszt. Hiú törekvés volna részemről az iramot gyorsítani; beérem azzal, hogy szemmel kisérem, mi nem nehéz a tiszta légben s a tenyérsíma lapályon. Itt nincsenek mély szakadások és talajmélyületek, csupán a folyóknak vannak csekély völgyeik s ezek egyikében Parakchni vár reánk. Tizenkét mértföld mögöttünk van már, pedig az üldözés alig két órája tart még; végre itt a folyócska. A hémioneok túl vannak már rajta; Parakchni nincs itt, menjünk tovább. Lovam nyakára hajolva ugratok be a folyóba, mellynek iszapjába hasig süpped a ló, reám s körülem sárzáport fecskendve; s csak ágaskodva és többször ismételt ugrási kísérlet után sikerül a derék állatnak a túlpartra jutás, hol az üzés újra kezdődik. A vadlovak felhasználták e késedelmet, hogy félkörbe balra kanyarodván; a határtalan sós sivatagba vessék magukat.