Vadász- és Versenylap 7. évfolyam, 1863

1863-06-30 / 18. szám

283 Lovam bátorodik s a küzdésre kedvet nyerni látszik ; kiveszem zsebkendőmet s kitörülöm szemeit; talán a fürdőtől is neki vidultan sebesebb iramot vesz ; zablá ját olly erővel kell húznom, bogy szája véres tajtékot hány. Kezem fárad, de ha engedek, mindennek vege, negyed órát se fog menni többé. Töprenkedésem közben feltekintek az űzött csapatra : ez két felé oszlott. Egy kancza és csikaja a többitől elválva jobbra tart: ezek felé fordulok tehát, mert a többinél fáradtabbaknak látszanak ; a csikó már már nem képes anyja után menni s örömmel tapasztalom, hogy egyre közelebb jutok hozzájuk; még egy negyedórai vágtatás s bizonyosan lőtávolba ejthetem. De mi van ott a láthatár szélén ? Világos sárga vonal szegélyezi a sivatagot. Ez nem lehet egyéb, mint ama tavak egyike, mollyekre helyenként bukkanunk s mellyeknek partjain tiz lábnyi magas náderdővel lepett ingoványok terülnek el; kétségkívül ezen erőd közepében akarnak a szorított s kimerülni kezdő állatok menhelyet keresni. Ha elérik, vadászatomat váratlan akadály hiúsította meg; nyomukba kell tehát jutni, mielőtt bemerülnének e nádtengerbe, hol az üldözéssel fel kell hagyni. Rajta jó lovam! Csak háromszáz lépés van még közöttünk ! Az okos állat, mintha csak megértene, ujit és előre tör; a távolság csökken, de ha a vadlovak még százötven lépést tehetnek, a nádasban lesznek. Kétségbeesetten arczomhoz emelem a fegyvert, mind a két csőből lövök és — minden eltűnt, a hémioneok a nádasban vannak, mig lovam velem együtt három bukfenczet vet a mocsárban. Szám, sze rnem, orrom iszappal van tele; lágy alapon fekszem, körülem teknős s egyéb békák másznak és ugrálnak szét a roppant zuham következtében, melly nyugalmukat felzavarta. Közel két órámba került, mig e mocsárból magamat és lovamat kivonszolhattam s mindkettőnkről lemostam az elborító sarat; a nap a láthatár szélére szállott le már; láttam hogy az éj et a csillagos cg alatt töltendem, mert szegény lovam e fürdő és bukás után olly merev volt mint egy czölöp s képtelen egy lépésre is. Egy kurgánra mentem fel, ha talán vadásztársaim valamcllyikét megláthatnám ; semmi, csend és magány mindenfelé. Szerencsémre, szolgám gondossága hurkámba élelmi szereket rakott. Kedves volt tehát meglepetésem a véginségben, midőn tízenkét vajas pogácsa mellett sült foglyot s egy palacz kitűnő szilvapálinkát találtam; az éhhalál ellen védve valék. Azonban fát kellett keresnem, hogy tüzet rakhassak; mert az év e szakában hajnal felé erős már a fagy. De hol vegyem a fát? Tizenöt mértföldnyi körületben bár egy forgácsdarab se lelhető. Nem maradt egyéb hátra, mint száraz nádat vágni tőrömmel s annyit hordani össze, a mennyi a tűznek egész éjen át fenntartására szükséges. Ez újra csaknem két órát foglalt el s ekkor biztositva látván ágyamat és máglyámat, vitézül neki estem az elemózsiának, a holnappal nem sokat törődve. Étkezés után végig hevertem a száraz füvön s lovamat bal lábamhoz kötvén, elaludtam. Nem tudom mennyit alhattam, midőn arra ébredtem fel, hogy lovam bal lábamat ránczigálja; izgatottnak látszott s rémülésnek adta nyilvános jeleit. Pillanat alatt -Musvm talpon valék s a fenyegető veszély lehető okait kezdém kutatni.