Vadász- és Versenylap 7. évfolyam, 1863

1863-05-30 / 15. szám

238 tátott Angolhonba, hol gyermekek hátasai, bér-, lassúbb gyorskocsi és ekevonó lovak váltak belőlük, s közvetve a vadászat előmozdítására is használtattok, a mennyiben pályájuk végén a kopóólak katlanaiba vándoroltak. Angolhon keleti részében is van egy nagy testű lófaj, az úgynevezett Suffolk punch, melly szintén 3 éves korában nem csak dolgozik, de azt tartják róla, hogy ha még egy évig henyélve tartanák, „he woul eat up himself", azaz értéket felemésztené. „De általában, ha egy két éves csikót beállítunk — mondja lord Harvey — és jótartás mellett illő gyakorlást tétetünk vele 5-ik évéig, egy másikát pedig 5-ik évéig a legelőn hagyjuk; ez évtől kezdve mindkettőt 5 éven át, tehát 10-ik évükig egyenlő munkában részesítjük, fogadok bármibe, hogy a kettő közül az első lesz az egészségesebb, képesebb és hibátlanabb." A két éves csikó befogása nálunk sem volna tehát nagy szerencsétlenség, ha tőle csak erejéhez mért munkát kívánnának s aztán mindég illő tápszerben részesülne. Mig ezen két feltétel teljesítéséhez a nevekedő jólét, a fejlődő értelmiség s az olcsó kamatú töke megadhatja az alapot, addig is közvetve e czél felé törekedjünk az által: hogy olly anyag hozassék az országba, melly részint tiszta minöségbeni szaporítás után, részint keresztezés által állandósítva, minél nagyobb választékban álljon a tenyésztők rendelkezésére, s melly faj a korai használatra legtöbb természetes képzettséggel bir; e faj pedig az angol telivér; mert e jó tulajdonnal nem csak maga bir, de azt más fajokra is átszállítani képes. Az angol nemzet vas szorgalma s minden tenyészágban kitűnő applicatiója korán észrevette, hogy a kereskedelemben úgy mint a gazdászatban mi hajt legtöbb hasznot, az a legkeresettebb czikk; s miután ott a lótenyésztést azok kezelték, kik egyszersmind jól is tudtak számolni, a számosan behozott arab, török és barb méneket, kanczákat s ezeknek vegyületlen vérű ivadékait, versenyek útján tehetségük s épségük bebizonyítására kényszeritették, s a mi nem volt ép és nem volt tehetős, az nemcsak a használatból, de a tenyésztésből is kizáratott. Ennek köszönhetik azt, hogy biztos adatokat szerezhetvén, mellyek a behozott keleti csödörök közt a legjobbak, a Byerley, Darnley, Godolphin s még néhány jelesebb ménekre s ivadékaira i szorítkoztak a tiszta vér fenntartásában, s ezt olly tökélyre vitték, hogy benne erő, tehetség, tekintélyes alak és sebesség, kora kifejlődéssel, a faj állandóságával s a leszármazás hitelességével egyesítve olly mértékben találtatik, melly e fajt a világ legjobb lófajának avatja fel. Mig a helyesen számító angolok ezen eredményt mutatták fel, addig a szárazföld legnagyobb részén egy lóeszményt kerestek, mellyet sem elérni, sem előállítani nem voltak képesek s 150 év múlva még most is a theoriánál vannak. Francziaország azonban az utóbbi másfél évtized óta feltűnő haladását annak köszönheti, hogy a lótenyésztésben Angolhon példáját követve, csak a kipróbált anyag után látott a lótenyésztéshez. Pedig az angolok még 30 év előtt azt állították az idegen lóvevökröl: a muszkák csak a szőrre néznek s vesznek leginkább feketét vagy szürkét, de vérre s tagarányra nem tekintenek ; a németek csak a szép fejű s farkhordású lovat veszik, se szinre, se vérre, se testalkotásra nem néznek; a francziák pedig semmire se tartanak, és vesznek lovakat fej, csont, szin, fark, láb s tag arányra való tekintet