Vadász- és Versenylap 7. évfolyam, 1863

1863-04-20 / 11. szám

173 szakadékot már látogatták mások is —• hihetőleg favágók. A víz meggy ült ezekben a kis kutakban s ott is maradt állandókedvencz tanyájául a vizibogaraknak és teknős békáknak. Azon kis kútban melly mellett én hevertem, egy nagy fehér kő volt, mellyen a fiatal teknős békák ütöttek mulatságot, míg a papák és mamák körben álltak a vizszinén s az édes semmittevés ingerlő mozdulatai közben élvezék a nap fényes sugarait.—Elővettem jeles revolverem, mellyet nékem Claudin a híres fegyverkovács készített s azzal mulattam magam, hogy ez ocsmány állatokat pisztolylövésekkel fejeztem le. —De időtöltésem nem tartott sokáig; a harmadik lövésnél már eltűntek a teknősbékák és csak a két fejetlen maradt a vizszinén hátára fordultan. Egy órával később lassú léptekkel mentem fel a szakadékon; kezeim közt fegyveremmel és gondosan figyelve.—A melegség tetőpontját érte el; hoszszú délibábok látszottak a távolban, a fü olly magas volt, hogy térdeimen felül ért s zöld oczeánként hullámzott előttem. Időről időre egy egy császármadár röppent fel előttem, s ha nem lőttem rá, újra leszállott a közelben, aztán egy túzok, fogoly, fürj, haris — s mit tudom még mi ? Ezen a boldog vidéken , minden nyomon lelhetni vadat. Feltett szándékomhoz hiven , hogy csak őzbakot fogok lőni, ezeket a madarakat mind bántatlanúl hagytam, sőt egy sutának és ollójának is megkegyelmeztem, holott darabig mellettem ugráltak s csak azután tűntek el a növény tengerben. Meg van írva — mondják az arabok, hogy a mit az ember keres, mindig nehezebb találni; láttam elég vadat, mondhatni sok vadat, de bak özet egyetlen egyet sem. A mint előre hatoltam, a táj is más alakot öltött; a szép virágokat s folyondár növényeket csalán és bogáncs kezdé felváltani; lovam csak a legnagyobb elővigyázattal haladhatott előre, lábait idétlen magasra emelgeté, mi a rajta ülést nagyon alkalmatlanná tette. Az egy óra óta tartó haszontalan keresés kedvetleniteni kezdett s lovam megállitám hogy jobban körül nézhessek. Alig forditám félre fejemet hogy magam kissé tájékozzam, midőn hirteleni zaj üté meg füleim s azon pillanatban lovam előtt megnyílik a csalán bozót, s barna szinü idegen alakú állat nyilgyorsasággal surrant odább. Agancsai csalánszárakkal voltak megrakodva, miket ugrásában magával ragadott. —• Első pillanatra azt hivém hogy Saigagne — egy faja az antilopéknak, minő a Kaukáz északi vidékein elég van s mellyet én ekkor még nem ismertem. Annyira meg voltam lepetve, hogy az állat már ötven lépésnyire szökött, midőn fegyverem mindkét csövét rásütöttem. A lövés talált, mert láttam hogy a vad ingadozik , de vagy a seb nem volt elég nehéz, vagy valami más okon, elég az hogy futását folytatta, áthatolt egy kis lejtőn s eltűnt szemeim elől. Ekkor úgy tetszett, mintha dámvad volna, ezt mutatta nagysága s burjános agancsa, s ugy emlékeztem hogy ináig leérő hosszú farka volt. Mind csak találgatám magamban hogy mi lehetett s egészen elbámulva álltam ott; de vesztegetni való időm nem maradt s lovam megiramítva rohantam a vad után. Kedves lovam pedig mcgúnva a lassú egyhangú járást, mire reggel óta kényszerülve