Vadász- és Versenylap 7. évfolyam, 1863

1863-03-30 / 9. szám

132 forróság idején nem igen hagyják el az illy kényelmes tanyát, hogy a magasabb hegységbe vonuljanak, mindaddig míg valami esős idő be nem áll; itt egyébiránt olly csendes menhelyre is találtak, hol senki se szokta őket zavarni. Csak hamar közép nagyságú és kisebb nyomokat vettem észre s azt is meghatározhatám, hogy két nyősténnek kell lenni több — egy éves kölyökkel. A nyomok egészen frisek voltak s csak a vadakra kelle bukkannom. A kaid egy öszvért adott használatomra s nekem is volt egy lovam. Az öszvért a tamariszkoktól keletre, egy elég nagy tisztás közepén keményen fához kötöttem. A ló a bal parton, a folyótól nyugot felé háromszáz meternyire állott, közel azon sürü bokorhoz, melly az én leshelyem volt. Este hat órakor rejtőztem el helyemen s már hallék kétoroszlyánt ordítani, egy kilométernyi távolra a két szomszéd tanya irányában. — Nemsokára az arabok zajos kiáltásai, az asszonyok sikoltásai s a kutyák ugatása lön hallható. E borzasztó lármára a félelmes pár viszszavonult s a csend ismét helyreállt. Kilencz óra telé az ordítás ismét hallatszott s kelet felé mindinkább terjedezett. Fél óra múlva a tompa szuszogás s az oroszlyánok által felfedezett szegény öszvérnek nyögése egész hozzám hatott. A pokoli zajgás, mi az öszvér megfojtását követte, értésemre adta, hogy az oroszlyánok sokan vannak. — Félnem kelle hogy a csalétket utolsó darabig megfogják enni sajövö éjre semmi sem marad, mi őket a tegnapi lakomára csalhatná. Erős kisérlést éreztem hogy elleneimmel szembe menjek, az ég tiszta volt, a hold fényesen világolt, mind megannyi hatalmas segédeszköz; de az út a mészárlás helyéig olly szerfelett való akadályokat gördített volna elömbe minden lépten , hogy helyesebbnek gondoltam állásomon maradni. Másnap 26-ikán, mihelyt a nap felkelő az öszvér hullájához mentem , mintegy három negyede volt elfogyasztva — onnan a Righi úr malmához mentem hogy ott töltsem a napot — estére pedig az öszvértől hét lépésnyire egy sürü tamarindbokorban foglaltam állást. Mély csend uralkodott, a, legkisebb szellő sem rezgett, a légkör a heves nap után még mindig forró volt, szunyogfelhÖk zúgtak fülem körül s testem fedetlen részét élesen csipdesék, s ezek valának biztos és kevéssé örvendeztető előjelei a bekövetkezendő viharnak. S valóban Dzsebel-Jumbeite ormain sötétülni kezdett a láthatár, óriási felhődarab vált ki, rohanva sietvén hogy egy ép olly félemietes felhőtömeggel az átelleni oldalon egyesüljön. Pontban nyolcz órakor hatalmas dörgés reszketteté meg a földet s a két óriás öszszeiitközését hirdetve, jelt adott a vihar kitörésére, melly jég és zápor özönnel boritá Achesch halmait. A széltől űzött felhők mint korbácsolt paripák nyargaltak a folyó mentében s a nagy felhőszakadás leggyorsabb és rémitöbb vízáradással fenyegetőzött. 1859-ben már egyszer utolért volt egy ílly vihar s azzal a gyors vizáradás, s csak alig hogy el nem sodort a gyors folyam; ismerém tehát a most fenyegető veszedelmet. Mindazáltal mozdulatlan maradtam helyemen , arra ügyelve főkép, hogy fegyverem meg ne nedvesedjék. Szerencsére az illy borzasztó vihar általában véve rövid