Vadász- és Versenylap 6. évfolyam, 1862

1862-02-28 / 6. szám

83 gamat s engedelmeskedtem minden szavának és intésének, igérte hogy néhány nap múlva a fogás egész mesterségét meg fogja mutatni. Mihez képest minden nap elmentem hozzá, hogy valamikép el ne mulasszam a rejtélyes eljárást. Harmadnapra kívánságom teljesült s megvallom, a maga nemében érdekesebb és rendkivülibb dolgot alig láttam. Nyolcz óra tájban jelenvén meg a gunyhó ajtajánál , öregem arczárói azonnal láttam, hogy örvendetes hirt fogok hallani. „Na kedves úr, remélem hogy ma szép sportot fogok mutathatni;" szólt. Mondám, hogy örülök rajta s kérdém, mennyi vad jött már ? „Oh vagy ötszáz szállt be ma reggel !" „Ötszáz ! kiálték fel — na ez dicső tréfa lesz !" „Jó , jó ! de ne gondolja ám , hogy valamennyit megfogjuk ; elég lesz ha csak felének is kitekerhetjük a nyakát." Kérdésemre , mikor kezd a működéshez, azt felelte hogy — „Mindjárt ; a reggel szép, a szél kedvező s így jó lesz azonnal hozzá fogni. — Sziveskedjék tehát engem lehető csendesen követni s vigye maga előtt ezen égő tőzeget. " Aztán két segédjéhez fordúlt ; az egyiket a csatorna szájához , a másikat a csatorna farkához rendelé, ismételt meghagyással, hogy a kákafal megett rejtőzzenek s a jeladásra jól ügyeljenek. Ezzel, darab sajtot tett zsebébe s kis tarka kutyának füttyentett, melly kimondhatlan örömmel ugrálva követte gazdáját. A házikóba érve, ennek kerek lyukain át olly látvány terült előttem el, minő illy kis területen Titelnél is alig látható. A tó túlsó részének szinét a szó betű szerinti értelmében ellepték a vizi szárnyasok , sápogva, rikoltozva, pocskolva, szárnyaikat csattogtatva. A mint a csatorna hajlás mellett s a sürü kákafal megett haladtunk , bámulatomat vonta magára a kis kutya engedelmessége, melly gazdájának minden szavát, sőt pillantását érteni látszott. A csatornaszájhoz érve, öregem egy hegyes botot szúrt a kákafalba s a nyíláson át nézte, merre van a vad. Pár percznyi gondos kémszemle után füttyentett a csalkacsáknak s ezek a jeladásra azonnal és egyenesen a csatorna felé úsztak, egy egész falka vad szárnyastól követve. A decoyman segéde már elébb szemet szórván a vízre, a szelídített kacsák csakhamar rámentek, a mint ez a csatornától lefelé úszdogált ; a vadak azonban már nem közeledtek s félni látszottak a csatornaszájtól, mert folyvást ezt nézegették. Az öreg ekkor a kis kutyát a kákafalon átbújni parancsolá, mit ez meg is tett ; a vadkacsák rábámultak s midőn ismét eltűnt, nyakukat nyújtogatva csodálkoztak, hova lehetett ? e kandiságok azonban hamar ki lön elégítve, mert az ebecske ismét és ismét megjelent előttük, a csatorna felé szaladt sa vad. kacsák már-már üldözve úszkáltak utána. — Öregem mindaddig ismételteié ezt a kis tarka ebbel, míg a kacsák csakugyan közel jöttek a csatornaszájhoz , sőt abba bele is mentek. Ezalatt mi folyvást felfelé mentünk a csatorna s a nádfal mellett, időnként lesve, mint haladtak belebb és belebb a kacsák s mint csodálták kinyújtott nyakkal, mit akarhat az a kis kutya, hogy minduntalan el-eltünik s meg-megjelen. E csodálkozásközben mindig előbbre jöttek, sőt végül szinte versenyre keltek, a há6*