Vadász- és Versenylap 6. évfolyam, 1862

1862-04-20 / 11. szám

169 Ennek azután a mi jeleinket és szavainkat azokhoz, azokét pedig mi hozzánk kellett juttatnia, mi annál nehezebb feladat volt, mert a legkisebb jel vagy szó élet és halál közti kérdés volt azokra nézve, kik a létrán felteié fogtak mászni. Nem könnyű munka volt a három létrát egybe kötni s azután a kötéllel fenn megerősíteni^ A kik mellettem voltak, azt hitték soha se viszszük e dolgot véghez ; de pár órai vesződség után nagy nehezen mégis sikerült, úgy, hogy a három létra már csak egy hosszút képezett, mellynek legfelsőbb foga a magasban megerősített kötélhez volt kötve. Most már csak fel kellett e kötélen létránkat emelnünk, hogy felső vége a szikláig érjen s ott azután tartósan meg lehessen kötni. Ez is végre nagy nehezen sikerülvén, leeresztették az egész létrát, de most meg nem esett elég közel a sziklamélyedéshez , hol a fészek volt, s mert még mindig kelletinél valamivel rövidebb vala, nem állott egészen függélyes vonalban. A legalsó rész, melly 39 láb hosszú s leggyengébb volt, mintegy 15 foknyi szöget képezett ; a középső 36 láb hosszúságú, mellyet jól kijavítottunk s elkészítettünk volt, tökéletesen függélyes irányban állott ugyan, de a legfelső 34 láb hosszú szintén olly szöget képezett, mint az alsó, csak ellenkező irányban. A sasfészek s a létra közt pedig még mindig két lábnál tágabb ürestér maradt fenn , mert ez utóbbinak fogai a kiálló ágakon akadtak meg. Egyátalán nem volt a dolog olly bátorságos, hogy jó szerével a felraászást meg lehetett volna kisérleni ; de bízván embereim vakmerőségében, imigy szóltam hozzájok : No, hadd lássuk ; kinek lesz annyi bátorsága hogy felmenjen ? Lehetetlen, uram — felelt az egyik — míg a fészekhez érkezném, kétszer is lezuhannék a mélységbe. — Nincs a létra eléggé megerősítve s így, ha valaki felmászik rajta, mindig himbálódni fog — szólt a másik. Egyszóval, mindnyájan kinyilatkoztatták, hogy egy uradalomért, de még egy millióért sem kísérlik meg e merényletet. „Na jól van hát — szóltam most közbe — ha ti mindannyian féltek, hát felmegyek majd én, mert nem hagyhatom ott az éhhalálnak azt a szegény kis sastit, mellynek apját, anyját agyonlőttem. Bármikép legyen is , de én bizony fölmegyek." Embereim e szavakra kissé zavarodottan tekintettek össze s látszott, mintha azt mondanák egymásnak :ö is csak úgy fog oda felmenni mint mi. Ezután minden bekövetkezhető esetre kiadtam nekik utasításaimat. „Mindenek előtt — szóltam szigorúan — lelketekre kötöm, hogy egy hangot se ejtsetek mindaddig , míg a létrán leszek. Akár a létrán, akár nélküle, akár jobbra, akár balra himbálódni , akár a kötél végén csüggni, akár a levegőben lássatok : azoknak, a kik a szikla tetején vannak, ne kiáltsatok egy kukkot sem, hanem várjátok be míg én utasítlak, mit kellessék tennetek." Hogy a legroszabb esetre is készen legyek, derekamra hosszú kötelet köttettem, mellyet a szikla tetején álló embereink tartottak; ez azonban csak alkalmatlanságomra volt, mert olly kopott és gyenge vala , hogy bizonyára darabokra foszlik, ha a létráról valahogy lemaradván , egész súlyom hirtelenül rá nehezedett volna. A pillanatban midőn lábamat a legalsó létrafogra tettem, iszonyú moraj zúgott