Vadász- és Versenylap 6. évfolyam, 1862

1862-04-20 / 11. szám

170 el felettünk : egy óriási szikladarab hengeredett le azután nagy sietséggel mellettünk^ mellyet valószínűleg RiZ clSBiS « kapálás rendített meg helyében, midőn embereink a szirt tetején a czölöpöket verték be, mellyekhez köteleiket kötötték. Nem sok hia volt, hogy a nagy kő agyon nem zúzott ; borzalom futott minden tagomon végig, de épen mert illy szerencsésen menekültünk valamennyien, szóltam társaimhoz : „Az én halálom órája még nem ütött" s indúltam annál több bátorsággal fölfelé. Nagy megkönnyülest éreztem, mikor a legalsó lábtót elhagytam; mert ez volt a leggyengébb s nem igen biztatólag hajlongott alattam. Mikor azonban a függélyesen állóra érkeztem s innét a helyzetet átláttam, mellybe jutandok majd ha a legfelsőt érem el : akkor, nem tagadom, hogy nőmre s tizenhárom gyermekemre emlékezvén, arra gondoltam : váljon nem lenne-e tanácsos lelkemet még annak idején a jó Isten kegyébe ajánlani. De bízva karjaim egészséges izmaiban , tervemről le nem mondtam , bár nagyon világos volt előttem, hogy olly dologba fogok, melly akármelly kötéltánczosnak is megpróbálná ügyességét. Valahára a harmadik lábtó azon részén voltam, melly már a fészket fedő ágakon nyúgodott. — Csak 10—12 létrafog volt még hátra, midőn láttam hogy a fészek nem mint alúlról látszott, 2—3, de legalább ís 8 lábnyira esik a létrától. — S hogy jussak én innét a mélyedés nyilásáig? Azt kérdeztem magamtól, nem volna-e tanácsosabb visszatérnem? de a remény hogy legalább bele láthatok majd e fészekbe , itt marasztott. A felső létrafogakat már úgy másztam meg, hogy kezeimmel az ágakba fogództam, mialatt lábaimmal a lábtót a sziklához mindig közelebb vontam. A midőn már a lehető legközelebb voltam a fészekhez, testem egész súlyát az ágakra biztam, melylyek közt egy kettő olly erős volt, hogy megbírt. Most már fejein a fészek párkányát meghaladta ; itt azonban rothadó hullák borzasztó bűze ütötte meg orromat s nagy megütközésemre a sas olly távol volt, hogy kezem el nem érhette. A mélyedésben egészen hátúi ült s köztünk még számtalan rothadó hulla feküdt : zerge, fajd, 2—3 nyúl, menyét stb. mi mind félig fel volt emésztve s maradványain férgek lakomáztak. Mindemellett örömest intettem üdvözletet kezemmel a kis szárnyasnak , a légkirály törvényes utódjának. О nem igen látszott előzékenységemet figyelemre méltatni s így, nem remélvén, hogy annyira megtisztel miszerint még elém is jönne : saját fészkéből húztam ki egy ágat, hogy azzal ingerelvén magamhoz csaljam. E játék nem esett ínyére s dühösen kapkodott karmaival a tüskés ág után, mellyet mindannyiszor visszarántottam. Végre mikor belecsimpaszkodott, magamhoz vontam ö kelmét s jobb kezemmel megragadtam. Ha e perezben valahogy elvesztem az egyensúlyt, ha lábam egyetlen támaszáról , a létrafogról lemarad : a sasfival együtt rohanok menthetlenül a mélységbe s elmondhatom magamról a más világon, hogy saját foglyomnak lettem rabjává. Még mielőtt nyaktörő utamat megkezdtem volna, még lenn vettem egy szíjat fogaim közé, tudván, hogy majd ha szükségem lesz rá, nehéz leend azt zsebemből előkeresnem ; de így is szinte csodáltam ügyességemet, midőn csupán három újjam segítségével e szíjat a sasfi lábaira hurkolnom sikerült, mellyet előbb jobb kezemnek egy jól intézett csapásával hátára fordítottam volt.