Vadász- és Versenylap 6. évfolyam, 1862

1862-02-10 / 4. szám

58 változott, a szél nem rombol, az áradat határozott medrekbe omlik, az árviz süppedékei fölszikkadva, az árvíz ma jótékony öntésben árad szét, a forró nap hevét zöld gallyak árnyai mérséklik, a kápráztató sik tengeren elveszett tekintet kellemes látkört nyer, az oázok közeledtek egymáshoz, szóval úrszine változása látható s az utazó azt hiszi, hogy nem ott jár most, hol ezelőtt botorkált, nem ez azon vadon táj mellyen ezelőtt tévelygett, nem azon vidék, mellyet valaha a szorgalmas emberikéz minden nyoma nélkül sajnált, nem azon vadon mellynek végét unalmas egyhangúság, üres lakatlanság bélyegzé — mellyen délibáb se volt. így az érdekeieden tourista ! — Smitmondjon a vadász, kinek szenvedélye mindenütt vadtanyákat keres s ki bőszült haragjában üldözé itt valaha a rabló-farkast, az orzó keselyt s a tolvaj vércsét! Mit mondjon a gazda, ki a nap fényes sugárainál tikkasztó hőségben, messze távolban keresé fel legelésző marha- vagy juh nyájait vagy disznó csordáit. Ezelőtt marháit vagy hosszú szőrű vedledező csikóit egy mocsárral körül övedzett árva gém mellett találta, csoportonkint mélyen lecsüggesztett és rakásra dugott fővel, a szegény állatok a nap hevét s a csipő szúnyogokat, legyeket körül csóvált kóczos farkaikkal űzvén — most kies gyepen heverésznek a „csenderes" bár rövid de üde árnyában, vidáman forditják fejeiket az érkező felé, nem ugranak szét, sőt bevárják a gazda simogatását. Ezelőtt a naphevétől fölégett sárkolonczos disznónyáját alig birta szemügyre venni a sétáló gazda, a düllő bűzhödt mocsárainak szétszivárgó feltúrt ereiben heverésző állatokhoz közelitenie alig lehetett, mert hiszen a nedveset kereső szegény tikkadt állatok messze behúzódtak az ingó mocsár közepére, hova a gazda csak pápaszemének segítségével látott be, mert a beljebb menést a napon sütkérező zöldbéka szárazon tett akrobatikus ugrásai gátolák meg. Most tükörsima viz van a tikkasztó meleg daczára a középen, nedvesek a martok s az erek zöldellő gyepe a csenderes árnyában bársony sima heverést kinál j — Most együtt hever a tikkadt csorda a csenderes hűs árnyaiban, a martok nedves ligeteiben, sőt a sima viz tükrében is látni egyes állatokat gázolni, a tiszta vizet szörpölni, a kidudorodó gyepszéleken pedig egyes vizi szalonka (Moosschnepf) kajánkodik, mellyre a sétáló gazda csak azért nem lő ezúttal, mert nem akarja elriasztani a nyájtól már nem riadozó vadat ! De nézzük csak ama meredek partot, melly pár ezer holdat tevő lejtőn, száz meg száz vizmosás, ördögszántás, földrepedés, megannyi kopár földszirt és merevély volt, mellyen egyenesen vagy görbületekkel nagy nehezen ugyan fölhaladhatott a gazda vagy a vadász a tetőig, de keresztben lehetetlen volt járnia, mert az egyes vízmosások árkai áthathatlanok s a zergeugrást nem győző gyalognak meglábolhatlan akadályokat gördített elibe. — Ott feküdt a juhász, két komondor mellette, egyik vizmosás szélén három négy szalagban nyúlt végig az összedugott fejekkel delelő júhnyáj, a kopár legelőtül horpadt gyomruk tanuságúl szolgáltak arra, hogy illy roppant téren se képes jól lakni a szegény juh, mert kiég, kisül a kelő fű, kiszárad, tikkad, görré vál a feldúlt föld s nem veri fel zöld legelő, csak tavaszon s őszön ! Most az árkok eltűntek, itt ott egyes szép fák és fasorok s oldalokon végig nyu-