Vadász- és Versenylap 6. évfolyam, 1862

1862-12-30 / 36. szám

571 tudja. Barátom a legszeretreméltóbb s legbőkezűbb emberek egyike ezen országban, hol a nyájas viselet és a pazarlásig menő nagylelkűség nemzeti fő jellemvonás. — Dmitri fogadott embere volt, kinek értelmességében és becsületességében leginkább bízott. Azonnal össze is hitt minket s rövid időn útkészek valánk , nyolcz vadász — négy szánban. Lipovki falu száztizenkét verstnyire van Pétervártól s mi e nagy távolság daczára is csak a vadászat előtti éjjel 10 órakor indultunk útnak. Kevesebb mint hat óra alatt kilenczvenegy verstet hagyván hátra, reggeli négy órakor a pomérániei postaház előtt álltunk meg. E póstaházak Oroszország utain vendéglök egyszersmind, hol mindig kell fűtött teremnek s szűkölködő utasok számára ágyaknak lenni. Alig hogy egy csésze karavántbea elköltésére volt időnk s azonnal folytattuk utunkat, melly még huszonegy verstnyire hegyen völgyön, erdönmezőn át vezetett. Városi szánainkat a póstaháznál kelle hagynunk s falusi kis szánkákba ültünk, mellyeket egy ló húz s mellyek árkonbokron, befagyott folyókon és minden akadályon át hihetlen könnyűséggel csúsznak át. A hajnal még nem szürkült, midőn a kijelölt erdőhöz érve — 150 hajtóból álló seregünket ott találtuk. Első pillanatra láttam, hogy nem Finnlandban többé, hanem az igazi Oroszországban vagyunk. A népesség itt szálasabb, barnább, izmosabb ; a nagy zúzmarás szakállú s vad külsejű hajtók csoportozata festői látvány. Fejükön magas bőrsüveg, lábaikon nyirkéreg talpú szíjas bocskor , testükön hosszú juhbőr talár, mellyet tulupnak neveznek s az ezt körülövedző bőrtüszöbe fejsze van dugva. A vadászok se sokkal csinosabbak; némellyik szintén tulupot visel, más részük fókavagy lóbőrből készült bekest. Mi városiak a térden felül érő szőrharisnyára egyetlen darab bagariából — varrás nélkül készített csizmát húztunk, mellyen hévíz sem hat keresztül s olly meleg és kényelmes viselet, mintha csak szőnyegen járna az ember. Az év e szakában csak kilencz óra után kelő nap még nem is mutatkozott, midőn a hajtókat és vadászokat már felállították az erdőrész körül, mellyben — kalauzunk állítása szerint — jávorfalkának kellett lennie. A helyért történt sorshúzásban a szerencse nékem nem kedvezett ; az 1 sz. állomást húztam, melly a vonal legszélén volt. Adott jelre a zaj megkezdődött, de nem haladt előre mint a nyúlvadászatnál , mert vontcsövű fegyvereink golyóra lévén töltve, a hajtóknak veszedelmes lett volna közeledniök ; helyeiken maradtak tehát s torkuk szakadtából ordítottak és dörömböltek. Ennek aztán az a következése, hogy a megdöbbenő vad eleinte nem tudja mihez fogjon s menekülést kisért meg, mielőtt a lövonalnak menne. A vadász tehát jó darabig várhat s bokáig hóban mozdulatlan állva, ideje van a környéket tanulmányozni .s a reményből fellegvárakat építeni. Legalább egy órahosszat tevém már ezt, midőn végre távolról egy, aztán kettő és liárom — összesen tizenkét lövést hallottam. — Ot jávor jött ki egy vigályoson a vadászok egyikére , ki egy mâga négy lövést tett reájuk, szomszédjai a többit. Az öt jávor azonban áttört a vonalon — kettejük sebet kapott. Ezek nyomozására többen indultak s egy pórvadász a sebvéren menve, este felé két mértföldnyire a lövés helyétől feltalálta az egyiket. A jávorok áttörésével azonban az első hajtás be volt végezve s falatozás után a második hajtásra indultunk, mellynek színhelye tizenöt verstnyire innen más irány-