Vadász- és Versenylap 6. évfolyam, 1862

1862-12-30 / 36. szám

572 ban feküdt. Dmitri vezetett. A hajtókat magunkkal kellett vinnünk ; elszállításukra huszonöt szán állott készen s e dióhéjak mindegyikére öt hat hajtó kapaszkodott fel. — Tíz verstnyi út jó rendben folyt le, de aztán nagy akadályokra találtunk; a szának nem haladhattak az erdőben s gyalog kellett mennünk. Soha sem fogom e vadont elfeledni. A befagyott mocsaras talajon száraz törzsek nyúltak ki a hóból, mellybe mi térdig, néha derékig süppedtünk. Mindenfelé élettelen magány, tenyészet nélküli sivatag s a hólepel fehérségével merő ellentétben álló fekete üszkös fák. Kétségkívül tűzvész emésztette itt fel az erdőt s mi egy Sodorna szomorú színterén bukdácsoltunk. De azért siettünk s a kemény hideg daczára veríték cseppek ültek arczainkon, a mint hajtóinkat is sürgetve; unszoltuk. E sietésnek azonban megadtuk az árát, mert egy fenyőerdőn törtetve át, az egymást biztató s nagy zajt ütő hajtók egy tizennégy darabból álló jávorfalkát vertek fel, melly lőtávolon kivül messze iramlott el. — E hírre elkedvedtelenedtünk — Dmitri igazolva volt, ő megtartá igéretét. De még sem csüggedve el, a helyszínére éret nyolczvan lépésnyire egymástól állottunk fel s az én húzott 7-es számom ismét a vonal szélére helyezett, hol túl rajtam már csak M. R. T. állott. Jó régen folyt már a hajtók riadó zaja s az előttünk lévő erdő komoly magányából még mindig semmi sem ötlött elé. — A várakozás harag- és aggodalomteljes volt. A nap már-már alkonyatra hajlott s aremény minden drága perczczel csökkent, midőn M. R. T. barátom a közügy kedvéért elhagyta állását, az erdőbe ment, a legközelebbi hajtókat magához rendelte ; a kört szűkebbre vette , a zajt megkettőzteté s a pórázon hozott szelindekeket elbocsáttatá.—Rövid idő múlva távolról — a vonal túlsó széléről lövés hallszik, ezt egy második és harmadik már közelebbről követi s én titkos örömmel tapasztalom , hogy a puskák dördülése felém érkezik. Végre látom, bogy szomszédom tüzelésre fogja fegyverét, látom két lövése füstjét s majdnem ugyanazon perczben egy roppant jávor jö reám, mellyre a lövések nagy távolságból történtek s golyót eddig nem kapott. Sebesen jött, de se szökellve se vágtatva, hanem gyorsügetve s midőn előmbe ért, nem volt nyolczvan lépésnél távolabb. Lövök : a jávor két térdére bukik, fejével a havat túrja s hátára hengeredik. E pillanatban egy második jávor ötlik ki a sűrűségből, csaknem szemközt velem s húsz lépéssel távolabb, mint elejtett társa. Második golyómat kilövöm reá : megáll, ingadozik s egyszerre — mintha négy lába összetört volna alatta, összerogy. Az elsőt szügyébe, a másodikat vállapján találtam. Midőn e két nagy vadat elterülve láttam, a mint a hóba visszahanyatló fejüket fel-felemelték : szívem olly erőszakosan dobogott, bogy a vért szememig fellövellni érezém. — Szédelgésszerü káprázat fogott el, mit minden jóvadász meg fog érteni. Ez valóban ritka kettős lövés, háromszoros szerencse volt. Soha eddig jávort nem láttam s e vad, melly különben több golyót elvisz , most két nagyszerű példányban esik két lövésemre ! Szomszédjaim hurrah kiáltásaira a vadászok összegyülekeztek ; a hajtók serege is ide tartott, húszan azonnal két fa kivágásához fogtak , mellyeknek jól letisztított sudarait a jávorok összekötött lábai közé dugva, mindegyik állatot tizenöt ember hozta ki az erdőből. — Dmitri a jávorok súlyát egyenként húsz púdra becsülte ; maga a hús négy öt mázsát nyomhatott. Azonban ránk esteledett az idő, mert ha az