Vadász- és Versenylap 6. évfolyam, 1862

1862-02-10 / 4. szám

53 ba, kizsigerelik, felaprítják , feladják s megeszik az alattvalók maguk, vigan ordítva közbe-közbe : „Vive Monsieur le marquis! vive Madame la marquise!" A mint ezzel végeztek, követi őt a negyedik s el is tűnik ugyanazon módon ; ezután jön az ötödik, hatodik s így tovább, mire besötétedett : a tizenkettedik. Jean le Tranquille a tizediknél atyja vérét érzé ereiben forrni ; a tizenegyediknél haragra gyúl, a tizenkettediknél felkiált : „No de most már megunom" s előhívatván a consult, emberül lehordja. „Uram", felelt ez „ne haragudjék, mert mi ezt csak urunk iránti szeretetből tettük, a mint t. i. a többi négy falubeliek hallottak az engedélyről, melly et a d'Axatíak nyertek , felkerekedtek ők is s megfogadták mindaddig nem nyugodni, míg a tizenkét szent apostol tiszteletére ugyanannyi vaddisznót el nem ejtettek, hogy e szent urak az Istent kérjék, adjon urunkra áldást s adjon neki tizenkét fiút, kik bölcsek legyenek, mint az apostolok s markosak és egészségesek, mint a vadkanok. Adja az ég, hogy minélelőbb megszülessenek s fényt és örömet hozzanak e dicső házra!" Azonban daczára e jámbor kivánságnak, Jean le Tranquille neje csak egy fiút szült, ki 1787-ben halt meg, elég jókor hogy ne kellessék látnia mint pusztították vadait , mint irtották erdeit, mint gyújtották fel házait és kastélyait e jámbor alattvalók fiai. S ezóta ép úgy a magánosak, mint az állam erdeiben, még csak egy árva m laczot se lehet látni. Vad élet. VII. A mint kandallóm tüzénél ülve, lábaimat egy ausztráliai vadeb (native dog) fekete bőrére nyújtom ki s új szivarra gyújtok : képzeletem ismét tizenötezer mértföldnyire a távoli vadonba visz, hol ezen farkasszerü vadat elejtém. A reggelt, mellyen e kalandom történt, valami dagályos poéta így írná le : a hold kölcsönzött világának ezüst sugarai alig olvadtak még fel a kora szürkület ónas félhomályában, midőn a nap felkelt arany ágyából. Az izzó felhőket roppant rézrudak szegélyezték s a ködpárás égen kialudtak a csillagoknak nevezett szikrák, melylyeket a tüzes műhelyében dolgozó Vulkán szórt égi üllőjéről — a fájókat nyomó Boreas pedig szétröpített : pár perez még s a lángoló nap olly fényesen ragyogott fölötte a hajnali pírnak, mint — mint — a zsugori zsebében sokáig forgatott ezüst tallér. Az-az : hogy a viharos téli éj után viradni kezdett. A falka a nyeregben ülő vadászok körül nyüzsgött s a kérdés csak a körül forgott, merre, hol kerestessünk. — E közben kiértünk a kapun s a kutyák a tanyától alig harmincz lépésnyire nyomot vettek fel és olly gyorsan mentek az égő szimaton, hogy néhányan alig bírtuk követni. Meglepetésünk daczára nem maradt idő habozni s így zsebre rakván pipáinkat, neki kezdtünk a versenynek. A vadásztér talajminőségét már a minap leírtam s így most nem kell elmondanom, mint süppedt ez a mocsárba, mint zuhant az egy víz-