Vadász- és Versenylap 6. évfolyam, 1862

1862-12-20 / 35. szám

555 majdnem megadtam magamat, de úgy tetszett, mintha ellenem sem volna már olly dühös, mint eleinte s mintha engedni akarna : a miért is újra neki bátorodva, a küzdést folytattam. Ezalatt a kapitány is eléjött s karabinjának mindkét golyóját az oroszlyán oldalába lőtte , melly golyóknak szerencsémre már nem volt erejök, különben a fenevad után engem is keresztül fúrtak volna. — Később láttuk, hogy e két golyó még idomát sem vesztette s alig két centimétrenyire hatolt , míg az, mellyet én legutóbb lőttem rá, a fenevadnak szügyét találva, szivét s tüdejét szakította át. E két seb fájdalma a bősz állat dühét még inkább felfokozta, melly most karomat eleresztvén, vállamat ragadta meg, azután felkerekedett s engemet is magával czepelve, a hegyzug mélye felé indúlt. Ez borzasztó pillanat volt ; azt hittem végső perczem érkezett el. Fejem, a mint gyorsan maga után vonszolt, a fák törzseit ütötte ; oldalaimat a kövek véresre verték. „Fogja ön az én fegyveremet" kiáltottam kétségbeesésemben a kapitánynak „az egyik csöve még nincs kilőve." Hogy ugyan kiáltásomat hallotta-e ? nem tudom , csak annyit tudok, hogy segítségemre nem jött. A legkínosabb fájdalmak közt végre a hegyzug mélyébe érkeztem , azaz hogy oda czepelt az oroszlyán , mellyet bal kezemmel még mindig szorosan tartottam. Ellentállásom a fenevadat annyira felbőszítette, hogy két ízben dühösen rázott meg s szinte éreztem a mint vállam irgalmatlan agyarai közt ropogott. Egyszer azonban csak eltántorodott s ép mellettem bal oldalára esett, míg hátulja keresztben lábaimra rogyott. E helyzetben kifújta páráját; de ideje is volt már. Most eleresztvén sörényét végső erőlködéssel felkeltem s lassan az ösvényen felfelé oda mentem , a hol legelőbb megragadott volt. — Itt karomat mozdítván , borzasztó fájdalmat éreztem ugyan , de nagy örömömre csak most tapasztaltam, hogy bár karom iszonyatosan össze volt marva, csonttörést nem szenvedtem. E perezben nem messze tőlem lövés dördült, melly szükségtelen s elkésett segélyjelre visszapillantván, a kapitányt láttam mögöttem, ki a zugban heverő oroszlyánra lőtt. A fenevad a lövésre még egyet rángódott; azután fogait összevicsorítva, bágyadtan rogyott a homokra vissza. A dráma be volt végezve. Az egész küzdelem mintegy 2—3 perczig tartott. A kapitány most hozzám sietett s én őt némi szemrehányással fogadtam, mondván : „Uram ön segítségemre jött, de bizony kissé elkésett"—mire ö azzal mentette magát, hogy eleinte azt hitte ; már veszve vagyok, azután pedig attól tartott, hogy golyója az oroszlyánnal engem is le találna teríteni. E perezben a fáradtság s fájdalom erőt vett rajtam, annyira hogy eszmélet nélkül rogytam a földre. A sehjeimböl szakadatlanúl patakzó vér minden erőmtől megfosztott. A kapitány hiába szólította az arabokat segítségemre , mert ezek őt nem hallották , vagy ha hallották is, olly igen el voltak rémülve , hogy egy tapodtatnyira sem mertek közelíteni, mire egészen felbőszültei! közéjök akart rohanni, de visszatartottam, kérvén hogy egyedül ne hagyjon. — Ezután kissé felsegített s miután ülő helyzetben pár csepp vizet ittam s arezomat megmostam volna; íelkereke dtem s egy