Vadász- és Versenylap 6. évfolyam, 1862

1862-12-20 / 35. szám

554 (Kisül, hogy bíz a nem is kigyó volt. Másnap kiment a hely színére, kiásatta a lyukat, ennek legmélyén egy alom sakálkölyket talált, mellyek is kis fogaikkal lehetőleg védték magukat.) íme e kivonat híven jellemzi Captain Drayson könyvét, melly a nem épen szőrszálhasogató criticusoknak eléggé mulatságos olvasmányul szolgálhat. Oroszlyán vadászataim. (Chassaing önéletírása.) XIY. (Folytatás.) A hegyzugba érkezvén, innét a szemközt levő hegylejtőn mentem fölfelé, de kutatásom itt is sikertelen maradt. A helyet azonban bővebb vizsgálat alá vévén, meggyőződtem, hogy oroszlyánomnak , ha a vidéket egészen oda nem hagyta, valahol közelemben kell lennie s így a csapát a homokon keresve, ismét a hegyzugba mentem vissza. — A kapitány csekély távolból követett s nemsokára kis tisztásra értünk, melly rekettyével s füvei igen sürün volt benőve. A sürü fűből egyszer csak hatalmas bömbölés hangzott, mire azonnal megpillantottam az oroszlyánt is, melly mindjárt az első szökéssel közelemben termett. A nyakamon levő veszély sietésre intett ; fegyveremet, a nélkül hogy arczomhoz emeltem volna, ellőttem ; a második lövésnek azonban már hasznát nem vehettem, mert alig hogy ujjam a ravaszt elbocsátá, a bősz fenevad iszonyatos súlya azonnal rám rohant, bogy azt hittem rögtön összemorzsol. Fővel lefelé hanyatt voltam fordúlva, az oroszlyán rajtam feküdt s jobb karomat fogai közt tartotta. Az önfentartás ösztönét követve , bal kezemmel övemet kerestem, hogy egyik pisztolyomat elővonva, a fenevad fejét durrantsam szét; de a pisztolyok nem voltak ott többé , valószínűleg esés közben vesztettem el. így tehát egyedül maradtam s nem volt más védelmi fegyverem , csak a két karom, mellyek egyike már végkép el volt zsibbadva a dühös fenevad agyarai közt. Karomat végre elbocsátván, fejemet akarta befalni s midőn e végből kissé felemelkedett , teste alá csusszantam, miközben agyara alsó ajakamat érintvén egész az államig felhasította. Most a legvégső erőfeszítéssel füle mögött a sörényt ragadtam meg s hüvelyk ujjamat álla kapczájának szorítván, így őt magamtól távol tartanom sikerült. — Uj fordulattal ismét valamivel távolabb jutottam, úgy hogy már jelen helyzetében fejemet meg nem ragadhatta ; de ö erre ismét karomat kapta be s a legnagyobb dühvel kezdte marczangolni. Ez egész jelenet korántsem tartott olly sokáig, mint a hogy itt elbeszéltem. — Lélekjelenlétemet szüntelen megtartva, most teli torokkai hívtam a kapitányt, de senki sem mutatkozott. A folytonos erőlködésben, melylyel a fenevadnak ellentálltam s a nagy fájdalomban, mellyet kínzásai okoztak, végre érezni kezdtem, hogy gyengülök. — Már