Vadász- és Versenylap 6. évfolyam, 1862

1862-02-10 / 4. szám

52 kételkedtek, mert bár sok jót is tett, de nyers modorát s szigorú bánásmódját mindvégig megtartotta. Utolsó évei azonban szomorúk voltak, mert két barátját elvesztette : Du Clat bárónak valamellyik vadászaton puskája csöve pattanván szét, úgy bezúzta koponyáját, hogy rögtön szörnyet halt; De Poulpry pedig megházasodott, s szép, fiatal és gazdag neje, hogy férjének előhaladt koráért némi kárpótlást nyerjen, őt magával a fővárosba csalta. A fővárosi élet De Poulprynek nem volt ínyére s azért a király vadászatairól soha el nem maradt, hanem mindenütt emberül kitett magáért s résztvett mindenben, hogy könnyebben elfeledhesse azon időket, mikor hegyet völgyet annyiszor bejárt fáradtan és törődötten, de nőtlenül és gond nélkül. Jean de Daxe, melléknevén „le Tranquille", ki még atyja életében kelt össze Montpeyroux gróf bájos leányával, most annak birtokait átvette. — A vadászatot s tevékeny életet, melly atyjának egyetlen gyönyöre volt gyűlölte, és csak neje szerelmének élt. Fentartotta azonban mindazt, mi az akkori időkben egy előkelő nemes ember háztartásához szükséges volt. Ha az erdőkben medve mutatkozott, ha valahol a vaddisznók kárt okoztak, rögtön összehívta szomszédjait, nagyszerű vadászatot rendezett, mellyben ha ő részt nem vett, otthon gondoskodott arról, hogy vendégszeretete felett senkinek panaszra oka ne legyen. 1770. év tele olly hideg volt, hogy nem csak a hegyeket, de a völgyeket s a d'Axat-i síkot is több lábnyi magas hó födte. Egy alkalommal midőn az ifjú marquis kényelmes bőrszékben a kandalló mellett pihent, míg neje a falu templomának szánt oltártakarón hímzett, a jobbágyok egy küldöttsége jelent meg a kastélyban. A küldöttség tagjai nagy feszesen álltak meg uruk előtt az ajtó mellett, nehogy a simára csiszolt padlózatban kárt okozzanak, azután a marquis kérdésére, hogy mi a kívánságuk, a consul előlépett mondván : „Uram, ön tudja, hogy mi erdeiben soha kárt nem okoztunk. Most azonban a rosz idő miatt nem dolgozhatunk és sokaknak közülünk nincs mit enniök. —Engedje meg, hogy kimenjünk s vadászatot rendezzünk." „Szívesen" felelt Jean le Tranquille „de ez engedelmet csak a mai napra adom. Azon túl nem szabad erdeimet bántanotok." „Esküszünk uram, hogy úgy leszen" feleltek valamennyien nagy hálálkodások közt. Ezután lementek a faluba, hol a nép, melly őket már feszülten várta, harsány éltetésekkel fogadta a kedvező választ. Alig két óra múlva ismét hangos ujongások harsogtak a várfalak alatt. — Egy óriási vadkant hoztak rudakon a tömeg közepén , mellynek fejét ezüst tálon nyújtották át kegyelt uruknak, ki ezért egy egészen új louisdort adott cserébe. Félóra múlva hasonló újongás hallszik s hasonló ajándékok esnek mindkét részről. Nemsokára megint hoznak egyet ; de ezt már mindenestül beviszik a konyhá-