Vadász- és Versenylap 6. évfolyam, 1862
1862-02-10 / 4. szám
51 A vaddisznók ott nagy számban tartózkodtak, de a kerülök a vadászatot senkinek sem engedték meg, engedelem nélkül pedig ez erdőkben még csak járni is alig mert valaki. Ha azonban e vadak a jobbágyok földein károkat okoztak, úgy az illetők uraságuktól bőkárpótlást nyertek s minden vadászat után az elejtett vaddisznókat a legközelebb eső falu lakói közt osztották ki, csak a fejeket tartván meg, mellyekre a birtokosnak különös joga volt. A vidéken annyi volt a hegyzug és szakadék, hogy lóháton vadászni épen nem lehetett; maguk a kopók is csak bajjal üldözhették a vadat s ezért a vaddisznót, úgy mint a medvét, rendesen hajtva vadászták. Egy szép őszi napon a három vadásztárs a d'Axati kastélyból elindúlt, velük levén Le Pareux s mindegyiknek egy-egy apródja , kik uraik nyársát vitték. Legelső czéljuk a vaddisznók rendes forgója volt, hol a sürü bozót körül friss vizet, táplálékot s lia heverni akartak, mocsárt s dagonyát is eleget találtak. Mint minden hajtóvadászatnál, úgy itt is előre siettek a vadászok s csendben foglalták el helyeiket. Azután a hajtók fogtak munkájúkhoz. Du Clat alig hogy helyét elfoglalja, már szemközt áll egy irtózatos nagyságú vadkannal, melly agyarait csattogtatva dühösen támadja meg. De a mint feléje rohan, a vadász golyója ép két szeme között fúrja át homlokát s alig pár lépést tevén, összerogy. A hajtók lassan haladnak s ezalatt egy hasas emse jön a vadász elé, ki azonban megkegyelmez neki. Nemsokára nagy zajt hall maga körül s oda nézve látja, hogy a vadászok s hajtók valamennyien egy sebzett s fájdalmában dühösen rohanó vadkant üldöznek. Felkapja nyársát, eléje siet, állásba helyzi magát s kinyújtja fegyverét. A vadkan olly dühvel rohan neki, hogy másfél lábnyira nyeli el teste az éles vasat s támadó és támadott egymás mellé a földre rogy, következő perczben egyikük csendesen fölkel s újjaival veri le ruhájáról a port ; a másik megszűnt élni. A bárónak e kettős diadalát élénk örömujjongások üdvözölték s reggeliét első áldozatának hűlt testén adták fel, mellyet az apródok hideg hússal s a legjobb borokkal úgy tele raktak mint a legszélesebb asztalt. — A báró nagy kényelemmel lábai közé veszi a fenevad fejét s kezdi a jó falatokat nyelni ; Le Pareur farára ül s urával versenyt falatoz, a mint csak egyszerre tányérok és üvegek, úr és szolga nyakrafőre lebukfenczelnek lágy ülésükről, a vadkan pedig nagyot lódít a hátán rögtönzött lakomán s az átalános zavarban olly gyorsan fut, mintha egy sereg ördög volna mögötte, míg végre a sűrűben eltűnik. Le Pareur azt állítja, hogy a golyó csak elkábította a vadkant s nem hatolt elég mélyre; de a hajtók azon nézetben vannak, hogy ha mindenikük egy-egy pohár bort ivott volna meg s ezenkívül az elejtett vad farkából hat szál szőrt égettek volna el sz. Antalnak, mint a vaddisznók pártfogójának tiszteletére : akkor bizonyára soha lábra nem kap többé s miután meggyőződtek arról, hogy ez már vissza nem jött, siettek e szertartást a másiknál, mellyet a báró nyársával ejtett el, végbevinni. Jean le Terrible vén korában halt meg. — Temetése nagyszerű volt, öt faluja lakóinak örege apraja kísérte őt utolsó lakába , pyrenei szokás szerint kétségbeesett jajveszéklés, könnyek és zokogások közt, mellyeknek őszinteségében ugyan sokaxi 4*
