Vadász- és Versenylap 6. évfolyam, 1862

1862-11-30 / 33. szám

f wmm / 519 mintegy 70 lépést utána, a szarvas rögtön megállott és neszt fogott, de ekkor már észlelésre nem jutott időm, hanem a megállás, czélzás és elsütés egy perez müve lön. Kupacsom' ezúttal nem hagyott cserben, s alig sült el fegyverem, az oszló füstön át a szarvas összerogyásának kedves látványát élvezték szemeim, Vadászszenvedélyem még mindig le nem győzhetett hevétől izgatva, a dermedés bevárása helyett gyors léptekkel sieték a tőlem mintegy 75—80 lépésnyire összerogyott szarvas felé, azonban alig közelítve mintegy 30 lépésnyire hozzá, ismét csülökre kapott és szökve tovább törtetett : azonban a jól talált golyó hatalma alatt az erdők királyának is megkell hajolnia s így szarvasom is végerejéböl kifogyva, előttem mintegy 50 lépésnyire újból összerogyott s fegyverem hal csövének dördületére dermedten feküdt egész pompájában előttem. Lekéselésre szükség nem lévén, lassú léptekkel közeledtem az elejtett fővadhoz, mintegy feszült kíváncsisággal tekingetve agancsaira, váljon hány ágat olvashatok le rólok s nagy örömmel fújtam vadászkürtömbe, midőn a megszámlált ágak számából egy erős 10-ágú szarvasra ismertem. Lövésem a remeken hatott be, mert az előtte álló fák miatt a szarvasnak csak e részét vehettem czélba ; de keszeglövést tevén, golyóm a begyén hatott keresztül; s ez volt az oka, hogy a szarvas olly hamar megdermedett, második golyóm csak bélsehet ejtvén. Hogy fegyverem első ízben nem sült el, ez alkalommal csak szerencse volt, mert ha elsül, akkor a szarvas — tekintve fejének keskenységét 70—80 lépésnyi lőtávolból, vadászlázamnál fogva okvetlen hibázva leendett — s így a lövés után bizonnyal újlövésre nem került volna. Néha tehát az is szerencse, ha csöttöt mond fegyverünk. II. Az erdei szalonkák természetéről. Ugy hiszem, minden valódi lővadász meg fog egyezni abban , hogy ama számos és különféle szárnyas vadak közül, mellyek a kis vadászat körébe tartoznak, egyiket sem keresi fel és lövi olly kitartó szenvedélylyel, mint azt a deli termetű és hosszú csórú kis madarat, melly tavasszal a természet fakadását, ősszel pedig a tél közelgtét hirdetve, erdeinkben és berkeinkben állomást tart. Akár vándorlásuk érdekessége , akár talán csak csekély számban megjelenésük miatt történik, annyi azonban bizonyos, hogy a szalonkák olly vonzerőt gyakorolnak a lővadászra, hogy még az elgyengült és a sok csertetéstől már köszvényes és podagrás öregek is lerántják tavasszal néha a fogasról rozsdás fegyverüket, hogy kiballagván valamelly közel eső erdőhöz, hallhassák : a tavasznak örülő madárkák csevegését mint váltja fel nap lehunyta után a szalonkák makogása. Illy érdekkel viseltetvén tehát minden lővadász az erdeiszalonkák iránt — bár ezek e lap hasábjain már többször szereplének — nem tartom érdeknélkülinek : ösztönüknek és természetüknek vándorlásuk, tartózkodásuk és különösen felkeresésük alkalmával nyilvánítani szokott némelly sajátságairól, tulajdon tapasztalataimat egyúttal azon óhajtással közzétenni, hogy tartaná minden igaz lővadász kötelességének 33*