Vadász- és Versenylap 6. évfolyam, 1862

1862-11-30 / 33. szám

1 520 a vadak természete körül tett tapasztalatait közölni, mert csak ekép lehet biztosan meghatározni táplálkozásuk, fájzásuk— szóval egész létezésük módját. A szalonkák vándorlása, vagy is inkább egy helyről a másikra odább húzódása, Jester szerint rendesen csak csillagos cjjel szokott történni. Jester ezen állítása iránt némi kétséggel viseltetvén , már néhány év óta különös figyelmet fordítottam ennek kipuhatolására s az idén csakugyan bebizonyulva tapasztaltam, mert octóber kezdeten az első huzamosabb eső után egy nap és egy éjtszakán át az ég borúit maradván, szalonkák itt ott elvétve talán, de nagyobb számmal nem voltak találhatók ; az első csillagos és világos éj után azonban már hatot lőttem egy délelőtt ; bizonyos tehát, hogy kivételesen ha egy néhány húzódik is setét borúit éjen tovább, de tömegesen csak derült egü éjjeleken szeretnek vándorolni ; bizonyítja ezt a csillagászok tapasztalata is, kik gyakran vesznek észre látcsövük mezején—ha derült éjen a csillagokat vizsgálják — vándormadarakat átvonúlni. Szalonkát, a letelepedés első napján, többet lehet együtt találni, miből az a következtetés vonható : hogy nem egyenként, hanem 3—4.—6-ból álló csoportokban vándorolnak és telepednek le.—Megjelenésük után az első napokban többnyire nem várnak még jól be , valószínűleg azért, mert még tetszés szerinti helyüket fel nem lelvén, ennek felkeresése végett a talajt turkálva fel s alá szaladgálni szoknak ; részint pedig azért, hogy még soványak lévén, éberebbek mint kövér állapotukban, mellyben gyakran nehézkességük miatt nem is igen akarnak felrepülni, vagy ha fel is repülnek, csak hamar ismét leszállanak. A szalonka tavasszal a sürübb, ősszel pedig a ritkásb helyeket szereti, valószinülcg azért, mert tavasszal levél nem levén a fákon, a ritkásb helyeken a nap sugarai a talajt hamar felszárítják ; olly sűrűségekben , hol sok a kökény és csipkebokor , vagy hol sok földi szeder lepi a talajt, a szalonka tartozkódni nem szeret, felrepülésében akadályozva s ez által szárnyai veszélyeztetve lévén. Esö után vagy általában reggel a szalonkák az erdő ama részét szokják tartózkodásuk helyeül választani, mellyet a nap ér. A szalonka a szélnek nagy ellensége, részint mert szélben nehezen tud repülni , részint mert tollazata nagyon könnyen foszlik ; ennélfogva nagy szél alkalmával felrepülni s lesen húzni nem szeret ; az erdőben pedig ha nagy szél fuj, arra a tájra húzódik, hol attól leginkább mentesítve van. Különös az a szalonkáknál, hogy földön ülve nagyon jól hallanak s a csörtetés közbeni zörgés vagy a vizslára hivás rögtön felriasztja őket, repülve azonban a neszre nem figyelnek, sőt ha szalonkára lövünk is épen midőn le akar szállani, ettől a fegyver durranása vissza nem tartja ; de leszállván, ha a legkisebb neszt hallja : azonnal ismét felrepül és tovább húz. Látásuk meglehetős éles ; lesen, ha feltűnő ruhában tisztás helyen állunk, gyakran kikerülnek, csertetésnél pedig, ha a vizsla állja is, rendesen előbb látja meg a szalonka a vadászt, mint ez madarát. Ha kissé kihiztak, felrepülésükkor gyakran sajátságos makogó hangot hallatnak ; hasonló e hang a párosulásukkor tavasszal hallható makogásukhoz, tavasszal azonban felrepüléskor gyakran sziszentenek; megjegyzendő itt, hogy aszalonkak kétféle hangot adnak ; ha tavasszal est alkonyatkor a lesen húznak, leginkább akkor makognak ha lassan repülve párjukat keresik ; ha pedig egymást kergetik s egymásra löknek, akkor többnyire igen éles vékony hangon szólanak, mellyet a német „zwicken" után leg-