Vadász- és Versenylap 6. évfolyam, 1862

1862-11-20 / 32. szám

512 nincs Angliában menedék. Legelőbb is pórázra kötötték az én kedvenczemet Pedrot s elküldték haza. Hiába esedeztem kegyelemért számára; „ő csak a sövények közt.szokott szolgálni" — volt a kérlelhetlen válasz. Helyette egy tiszteletes atya, házigazdánk szomszédja, ügyes mezei gazdász, és fáradhatlan vadász mint ö, egy gyönyörű és igen jó spánielt bocsátott szabadon, melly különösen síkvadászatra volt idomítva. Nagy kedvem volt a társaságot odahagyni s guerilla harczosok módjára elől hátúi csatározni, hamindjárt burgonyát vagy szarvasgombát s egyebet sem találtam volna is : de azonnal megcsendült a vezényszó , elfoglaltuk a csatarendet, előnyomúltunk egyenes sorban, vittünk véghez olly szárnykanyarodásokat, mint a legügyesebb gyalogezred, meg megálltunk ismét valamennyen, mintha akár zsinegen rántanának , ha egyikünknek puskája eldördült. A spaniel ezalatt vágtatva száguldozott a hadoszlop arczvonala előtt. Végre azonban, mikor már az únalmat is megúntam, rövid ügyes oldalmozdulatokkal a legszélső jobb szárnyra lopództam s midőn, a jobb oldalon szomszédom már nem volt, mint a rendet nem szerető üstökös csillag , eltértem a bolygók örök rendszerétől, hol mindeddig olly lelkiismeretesen lépést tartottam volt. — Megszabadúltam hát valahára ! csaknem térdre borúltam örömömben. Ezután legelőbb is minden irányban körültekintettem, hogy ugyan merre lehet a hely , mellyen visszaszerzett szabadságom áldásait élvezhessem. Egy nem messze esö tarló közepén jókora babföldet látván, oda szaladtam, hol a bagnok és tömlöczök lakóinak egyetlen eledele terem, mellynek felfelé nőtt indái csípőmig értek. Alig voltam benn pár lépésnyire s már ko-ko-ko-ko-kok ! egy nagy kövér fáczán repült fel majdnem lábaim alól ; pillanat alatt már három ölnyi magasban volt, hol szétterjesztve aranyszínű szárnyait, felemelve hosszú farkát s kinyújtva azúrkék és bíborpiros fejét, nagy félkörben ismét felém jött. Felemelem a fegyvert, czélba veszem fedetlen hasát s már-már szorítom a ravaszt , a mint egyszerre mély rekedt hang dörgi fülembe : IVo ! s mindjárt rá egy izmos marok ragadja meg karomat. Visszanézek, hát házigazdám kerülője áll mögöttem, ki, midőn látta hogy megoldtam a kereket, utánam jött, talán azért, hogy el ne tévedjek, de valószínűbben azért, hogy a szökevényt kézre kerítse s illetékes parancsnoksága elé állítsa. Minthogy azonban e poroszló nem csípett rögtön nyakon, sőt inkább eldörmögvén rekedt no-ját, tiszteletteljes távolba húzódott ismét vissza: ennélfogva rászántam magamat, hogy folytatom ismét törvényellenes sétámat a babföldön. Nemsokára egy szép tojó kelt fel ; utána mindjárt egy kakas , ép ollyan mint az elsö. Most ismét czéloztam, ismét szorítottam a ravaszt, de az-az átkozott no! is megint a fülembe dördült, meg az-az aczélmarok is megragadta karomat. A kerülő ez egyetlen hangot a haragnak legkisebb árnyalata nélkül, de mindannyiszor bizonyos méltósággal, mint szigorú hivatalos intést ejtette ki. Most azonban látván, bogy a kerülőnek felettem őrködni hivatalos kötelessége, búsan eresztettem le fejemet, vállamra vetettem a fegyvert s szomorúan mentem ki a babföldből, mint valami vadászeb mikor a kérlelhetlen korbács elé siet.