Vadász- és Versenylap 6. évfolyam, 1862

1862-10-30 / 30. szám

479 A dámvad színei különfélék : van veres, fekete, fehér. A veresek leggyakrabbak. Néha csupán ritkaságuk kedveért egy két fehéret fenntartanak ; de ez vadorok közelében nem tanácsos, mert világos színük éjjel igen feltűnő s kényelmes czélpontot nyújt. A bakok, ellentétben a fővaddal, csapatokban járnak ; módnélkül el szoktak hízni s remekjök és vékonyuk az év kedvező szakában olly széles, olly gömbölyű, mintha akár eladásra kihizlalták volna. Illyenkor aztán , ha golyó találja , néha egy csepp sebvér sem mutatkozik s igen messze követhetjük csapáját a sebesült dámvadnak , a nélkül hogy sebének nyomát látnók, míg végre dermedten találjuk. A háj a seb szája körül keményen összeszorúl s a kitolúló vért visszatartja. Ha üldözik, akkor ez is mint a fővad, hamar kifullad s nem szeret nagy kerülőket tenni. Ha illy elhízott dámbakot felriasztunk, minden mozdulatán láthatjuk, milly nagy akadálya a sietésnek e tekintélyes testalkat. Mindemellett sok bátorsággal bír ez állat, mit viadalai eléggé tanúsítanak s csupán tülkeinek alkata hátrálja e viadalok halálos kimenetét, melly a fővadnál olly gyakori, minthogy ennek szemágai borzasztó gyilkos fegyvert képeznek. Látása s hallása a dámvadnak ép olly biztos , mint a rőtvadé. A dámvad ezenkívül mondhatlanúl éber s őrködő, annyira, hogy igen nehéz felcserkészni. A mint neszét fogja, hogy valaki loppal s óvakodva közeledik, azonnal valamennyi felriad s pillanatnyi merev szemrevétel és pár rövid hang után , mellyet ijedtökben ejtenek, mindannyi rögtön a legközelebbi sürübe menekül. A legjobb mód, hogy közelükbe jussunk, látszólagos közönnyel feléjök ballagni , mintha jelenlétükkel épen nem törődnénk ; vagy pedig, ha többen vagyunk, hangosan társalogni. — Illyenkor, úgy látszik, felhagynak a gyanúval s őrködésük korán sem olly éber. Soha állatot nem láttam, melly szívósabb életerővel bírt és sebesülés iránt érzéketlenebb lett volna a dámbaknál.—Valóban csodás nézni, milly csekély hatással van rá egy serege a találó golyóknak, mindaddig, míg nemesebb részeit nem bántják. Egy alkalommal a Svábföldön nagyobbszerü vadászat után korán reggel kimentem , hogy egy megsebzett bakot felkutassak. Mikor ráakadtam, nyúgodtan legelészett s úgy látszott, mintha a legjobban érezné magát ; de mikor elejtettem , annyi lősebet találtam rajta, hogy szinte restelem megmondani hányat, inert állításomat mesének hihetnék. Ezen eset azonban egy élményemre emlékeztet, melly eléggé tanúskodik arról, milly nagy távolra képes a golyó eredeti irányától eltérni. Egy alkalommal valamelly szép erős bakot loptam meg s lőttem rá. Lövésem után rögtön elugrott s most a helyre mentem, a hol állott volt, hogy a fűben sebvért keressek , de nem találtam semmit. Minthogy azonban a bak, mikor rá lőttem, egy deszkakerítés mellett állt, tehát most ezen kerestem golyómat. Meg is leltem itt mindjárt gömbölyű lenyomatát, a horpadást t. i., mellyet okozott, de a deszka nem volt átlyukasztva , miből azon következtetést vontam, hogy golyóm előbb valamelly más tárgyon fúródván keresztül, erejét veszté.