Vadász- és Versenylap 6. évfolyam, 1862

1862-10-30 / 30. szám

478 gyalogolva, fáradtnak, gyöngének, beiegnek érzém magam. Egy korty brandy azonban kissé felélénkített s visszaindultam a helyre, hol lovászom a ponyvái maradt. — Itt kimerülten felültem s haza koczogtam a 15 mértföldnyire lévő Jhelum állomásra, hova esti nyolcz órakor érkeztem meg. F. S. V (The Field, 1S62.) i A dámvad. A dámvad külseje nem olly tekintélyes mint a fővadé, mert testarányai sokkal kisebbek s nem csak fején, de egyátalán egész testén hiányzih ama sajátságos kifejezés, melly a rötvad hímjének bizonyos fenséget, méltóságot kölcsönöz. — Mikor azonban ötödik évében tökéletesen kifejlett agancsa merész hajlásban kanyarodik feje fölé : akkor a dámvad is kellemes tekintetet nyújt, kivált ha feligazodva, maga körül tekint. Tövér s táplálatos legelő mellett agancsa , de a dámvad maga is tekintélyes nagyságra szokott nőni. Ha lapátjait lapjaikkal egymáshoz ütjük, ezek hangos csattanást okoznak s octoberhen, midőn a bakok küzdenek, e csattanások gyakorta hallhatók, valahányszor az egyik agancsának szélesfelsö vége a másiknak lapátjába ütközik. A dámvadnál az üzekedés nem tart olly soká, mint a rötvadnál ; de ez idő lefolytával a dámbak nincs is annyira megviselve, mint amaz. Az üzekedés alatt azonban a dámbak húsa ama sajátságos, átható íz miatt, mellyet ekkor fölvesz, alig élvezhető ; s az élő állatnak is ekkor ép olly szaga van, mint a kecskebaknak. — De más tekintetben is hasonlók ezek egymáshoz. Makogásuk egyféle és sajátságos ; hasonlatosság van farkuknak nem csak idomában, de folytonos mozgásában is. A dámvad nem olly könnyű méltóságos mozdulatokkal megy mint a rötvad, hanem rövid, egymást gyorsan követő rút ugrásokkal, mint a szökdécselő kecske gidó. Elnézve-e hibáitól, a dámvad mégis kecses, kellemes külsejű állat : sima, pettyes teste, finom feje s őrködő élénk szeme nem kellemetlen benyomást okoz. Egy pár erős bakot valamelly vén tölgy árnyas ágai alatt nyugtában szemlélni, mindig szép látvány s rám különös vonzerővel bír. Nyáron, mikor a legyek olly türhetlenek, a dámvad nagyon szereti a hüs pihenőkét, valamelly terjedelmes fagyalfa árnyában vagy a dombok árnyas oldalán s ott aztán a magas fü s virágok közt kényelmes tunyaságban néha egész délutánokat elhever. Sokszor meglestem az illyen „dolce far niente"-t s egy vagy más szomszéd fa törzse mögül néztem a csinos állatot, a mint a hűsben pihenés gyönyörét élvezte.— Finom, gyenge fülei szüntelen mozgásban voltak s ha valamelly virágnak hosszú szárát a szél ingatta vagy egy fel-alá mászó rovar hajtogatta, úgy hogy néha a dámvadnak fejét vagy testét érintette : akkor időtöltésből a hajlongó virággal játszadozott, vagy a körüle dongó méhecskéket bámulta furcsa kíváncsi szemekkel. — A pihenő dámvad nem egy könnyen ijed meg s kedves nyughelyéről sem riad fel egyhamar.1Gyakran láttam, hogy távoli hangok hallatára játékával felhagyva, rögtön neszelni kezdett ; de aggodalmai csakhamar ismét elmúltak s pihenését előbbi elfogulatlanságával folytatta.