Vadász- és Versenylap 6. évfolyam, 1862

1862-07-20 / 20. szám

312 gos volt, hogy legkevésbé sem sejti a környező veszélyt, ellenben csak a hajtók neszére fordítja minden figyelmét. — Leginkább azt csodáltam, hogy tőlem nem fogott szelet, mert ez tőlem fújt felé. Háromszor négyszer is arczhoz emeltem puskámat, mert egészen oldalt állott felém — de a távolság igen nagy volt. Vagy öt perczig volt szemeim előtt, aztán lassan tovább mozgott s egyenesen szomszédomra tartott. Nem sokára eltűnt előlem s én feszülve vártam a durranást s nem is kellett sokáig várnom. „Bang!" „ping!" fütyölt el mellettem a golyó, miből következtettem, hogy szomszédom hibázott ; de a mit nem bírtam megmagyarázni az volt, hogy se a jávor döngölését nem hallottam, se második lövés nem következett, pedig tudtam, hogy a városi fi kezében kettős cső van. Természetesen nem mozdulhattam helyemről míg jeladást nem hallok s az első és második lövés közötti néhány perez egész órának tetszett ; végre dördült a második cső is s az erdőt átmérő döngölés tanúsitá , hogy a jávor nem esett el. Azt hittem, mert úgy hallszott, hogy felém tör vissza s felvont sárkánnyal szoborként állottam. De ismét csalt a remény, mert kiötlött ugyan , de mintegy 600 lépésnyire alattam s nyilván erősen sebezve. Néhány másodperezre megállott, fejével felém fordúlva s inogni látszott ; végre összeszedvén magát, a sürübe vonszolódott s nem láttam többé. Kisült, hogy a jávortehén kettős csövű szomszédomnak legszebb lövésre, mintegy 40 lépésnyire jött. — Ez rövidlátó lévén , eleinte nem tudta, tehén-e vagy jávor van előtte, aztán vadászláz lepte meg s izgalmában olly roszúl lőtt, hogy golyója mellettem süvöltött el. A legkülönösebb azonban az, hogy a jávor a lövésre megállott s meg se mocczant ; szomszédom pedig egészen elfeledvén hogy kettős csövű fegyvere van, újra kezdett tölteni s csak akkor vette észre második töltött csövét, mellyel aztán lőtt s a jávor elrobogott. — Világos volt azonban hogy keményen van találva, mert nyomán bő sebvérre akadtunk s midőn a hajtók hozzánk érkeztek, csapáján kezdtük üldözni. De ez nem csekély s még is hálátlan munka volt, mert reggeli kilencz órakor kezdvén a csapázást, esti hat órakor elvesztettük a nyomot egy mocsaras helyen, mellyet minden irányban friss nyomok tarkáztak. Egyébiránt szép volt látni az erdészek nyomozását, mi engem egészen a kopófalkára emlékeztetett, midőn ez a holt szimatot igyekszik újra felkapni. A jávor, habár erősen volt is sebezve (mert több helyen, hol letelepedett volt, egész kis vértócsák maradtak) de nem volt halálosan találva, mert még négy lábnyi magasságú dőlt fasudarakon is képes volt átvergődni. Fáradtan és kedvetlenül tértünk egy közeli kunyhóba, hova az éhség hajtott, mert arra számítván, hogy az első hajtás bevégeztével az erdészházban jó ízűen reggelizünk majd, hajnali öt óra óta egyikünk se evett egy betevő falatot ; most este arról, hogy a távoli erdészházig menjünk, szó sem lehetvén, e közeli kunyhóba mentünk s bár heringen és burgonyán kívül egyebet nem kaphattunk, ez is hatalmasan ízlett annyi fáradság után. A kunyhó mindössze egyetlen szobából állott s ez se volt nagy. Kíváncsi voltam rá, mint fogunk itt mindnyájan elhelyezkedni, mi nyolezan s a háznép : férj és nő, két gyermek, két férfi és két nőcseléd, egy vándorló legény és egy öreg ember, a ház rokona. Agyunk természetesen széna volt a szoba padlóján s ezt mi nyolezan elfoglalván, olly szorosan feküdtünk egymás mellett, hogy meg sem