Vadász- és Versenylap 6. évfolyam, 1862

1862-07-10 / 19. szám

299 mellyröl senkinek fogalma sincs. Magam ugyan kissé könnyű ruhában voltam s így annál inkább csodálom, hogy ebbeli gondatlanságomat drágábban nem fizettem. Ezután levezették kópéinkat a völgybe s alig hogy itt elbocsátották, azonnal elkezdődött a haddelhadd. Még soha efélében részt nem vettem volt s jóllehet , mint már előbb mondtam, mindig csak vizslával szerettem vadászni, mégis úgy vert szivem , mintha mellemet akarná szétvetni, mikor a csaholás felém közeledett. A legkisebb zajra ügyelve, újjamat a ravaszon tartva vártam a közeledő özet. De hiú volt reményem, mert előttem is, jobbra is, balra is szólt a puska, a nélkül hogy az enyémre került volna a sor. A szél meg nem állt, a hideg folyton tartott , s igy egészen meg voltam már meredve. Az első hajtásban egy őz esett, míg ötöt vagy hatot vadászaink elhibáztak s most mindnyáján tovább mentünk új helyeinket elfoglalni. Itt újra mintegy negyedóráig a legnagyobb csendben, mozdulatlanul álltam, de most sem volt több szerencsém mint előbb. A hideg annyira elfogott, hogy fullasztó nyomást éreztem szivem körül, fejem szédült s egész testem olly bádgyadt volt, hogy a lövések is csak mint tompa zuhanások hangzottak fülembe. Bátorság vagy gyengeség volt-e oka -— nem tudom , de még mindig egy helyben maradtam. r A lélek még bírta, csupán a test mondta fel a szolgálatot. Átláttam veszélyes helyzetemet, de erőt vettem magamon : leguggoltam a földre, háttal fordultam a szélnek s puskámat lábaimra fektetve, nehogy a többiek mulatságát zavarjam — vártam, míg élve vagy holtan valaki megszabadít e rettentő állapotból. Nem tudom, hogy meddig tarthatott körülbelől e meredtség. —• A megfagyás, azt mondják nem kínos halál, de ha megfagyás közben mindazon kínokat kell elviselni, mellyeken én ez alkalommal keresztül estem : úgy bizony az öngyilkolás barátainak a halál e nemét nem igen merném ajánlani. Folytonos álomhoz hasonló kábúltságban voltam s már a dolog igen kellemetlen és szomorú vég felé kezdett sietni, midőn szent Hubert elvégre jónak látta rajtam , mint annyira buzgó kővetőjén, könyörülni. Alig tíz lépésnyire tőlem egyszer csak megnyiffant a hat kopó telihangja, mire mintha mélyen aludtam volna, úgy rezzentem fel ; a sűrűség szétnyílt s jobbra húsz lépésnyi távolban villámgyorsan tört elö a leggyönyörűbb özbak. Karjaimat alig használhattam , olly sajátságos merevek voltak mint egy aczélpenge ; de mégis gyorsan talpra tudtam kelni, ezután ép azon perczben, midőn a vad a fák közé menekült : czélba vettem ; csak találomra s úgyszólván röptében lőttem , előszökvén a helyről, hol még ezelőtt néhány perczczel félholtan guggoltam. Mindjárt a lövés után félre álltam a füst mögül , hogy lássam, váljon találtam-e s hogy újra lőhessek, ha szükséges volna. Semmi sem mozdúlt. — Előre mentem tehát s ott találtam dermedten vadamat, az özbakok legszebbikét. Az élénk öröm, melvlyel e látvány eltöltött, helyrehozta minden erőmet. Meg-