Vadász- és Versenylap 6. évfolyam, 1862

1862-06-30 / 18. szám

283 Legelső fogása e körmönfont stratagétának az volt , hogy társát egy közelesö pagonyba csalta. Alig hogy a pagonyhoz értek, azon emberi gyarlóságok egyikével állott elő, mellyek halasztást nem igen tűrnek s melyeket az ember csak úgy rázhat le nyakáról, ha egyedül van s miután a kapitánytól ez iránt engedelmet kért volna, csak pár rövid perezre — mint mondá — a sürübe visszahúzódott. A kapitány szivesen várakozott, bár az idő múlván, úgy tetszett neki mintha Tamás bácsi kissé sok időt fordítana emberi szükségleteinek kielégítésére. Mindemellett igénybe vette saját türelmét, nem akarván társát nagy fontosságú végzendőjében zavarni. Utóvégre azonban, midőn már ittott egy negyed óra folyt le a várakozásban , felkerekedett, elkezdte Tamást híni is, keresni is és hegyet völgyet öszszejárt, de hasztalanul, Tamás bácsinak se híre se hamva nem volt többé, sőt még távozása ürügyének sem látszott csak legszerényebb nyoma is. A kapitány most kezdte csak átlátni, hogy rászedték s mint illyes esetekben rendesen történni szokott, most csodálkozott csak, hogy ö ezt már rég észre nem vette. Meg is fogadta — az igaz hogy kissé későn — miszerint ez többé rajta nem fog megesni s azután nagyon rosz kedvben tért haza, az egész úton egyében nem törve fejét csak azon : mikép fogja ő Tamásnak a kölcsönt visszafizetni, ha a véletlen vagy a jó sors ez embert még egyszer útjába ejti. Három vagy négy nappal később elbeszélte kalandját egy kávéházi társaságnak, hol a jejenlevők egyike azonnal felértvén honnét fú a szél, olly élénken festé le Tamást, hogy a kapitány e leirás után benne rögtön emberére ismert. Vígasztalásául még azt is elmondták neki, hogy a fosztogatás Tamás bácsinak kenyeres mestersége s hogy ez épen nem volt az ö legelső kísérlete. A kapitány szinte könnyebbültnek érezte magát, mikor megtudta, hogy nem ő volt a fosztogatónak első áldozata s felhagyván eddigi száz meg száz kegyetlen tervével , a társaságnak megígérte, hogy a visszatorlásban egészen az ő tanácsukat követendi. Tamás bácsi bátorság és vitézség tekintetében nem levén épen a legfényesebb tekintély, elégnek vélték, ha ezen tulajdonait teszik próbára s egyszerűen ráijesztenek. A legnagyobb bökkenő azonban az volt, hogy nem tudták őt rejtekéből előcsalni , mellybe minden nagyobbszerü fosztogató hadjárata után vissza szokott vonúlni. Hlyenkor ki sem lépett lakából, ajtaját senkinek meg nem nyitotta s minden perczét a jó falatoknak szentelte, mellyeket elcsennie sikerült. — A kedvező pillanatot még előbb be kellett várni. Midőn már több hét lefolyt s utolsó kalandját némileg elfeledettnek hitte, akkor Tamás óvatosan szokott előbújni s csak fokozatosan kezdett mindig gyakrabban a társaságokba s kávéházakba eljárni. így esett, hogy egy szép reggel, mikor még csak a lakához legközelebb esö kávéházig bátorkodott, a kapitány s több társai, kik őt szintén itt vélték legelőbb megcsíphetni, ép akkor léptek be, mikor Tamás legjavában a hírlapokban böngészgetve , reggelijét költötte el. A legutolsó fogoly is fel volt már emésztve s utolsó kalandja után több hét folyt már le, a nélkül hogy valaki őt kérdőre vonta vagy egyátalán nyugtalanította volna s így helyreállt lelki nyugalommal, bátran, a legnagyobb biztosságban szörpölgette