Vadász- és Versenylap 6. évfolyam, 1862

1862-06-30 / 18. szám

284 kávéját, söt talán épen utolsó diadalának örvendett s tehetségei fényes tanúbizonyságát lelvén benne, új diadalokról álmodozott, midőn hatalmas csapást érezvén vállán, felugrik s visszafordúlva a kifosztott kapitánynyal látja magát szemközt. Soha a hold mikor fogytában volt nem pillantott a földre olly keservesen , soha ember ijedtében úgy ki nem ficzamította arcza vonásait, mint Tamás mikor most a kapitány haragos szemei közé nézett. Megállt egyenesen, mintha a földhez szegezték volna, szemeit kimeresztette, száját nyitva feledte s csak annyi lélekjelenléte maradt még, hogy el nem múlasztotta futó pillanatát az ajtóra vetni, melly legelső gondját elég világosan tolmácsolta. Nagyon szeretett volna minélelőbb az utczán vagy akárhol is inkább lenni, mintsem itt. A kapitány kis ideig gyönyörködött ijedelmében s farkasszemet nézett vele; azután a legszigorúbb arczkifejezéssel, komoly hangon szólt hozzá : — No Tamás gazda, nem akarunk a régi vadásztársra ismerni ? — Bocsánat uram — felelt a fosztogató rettenetesen dadogva ijedtében — nem emlékszem ... bizony nem emlékszem ... hol . . kérem .. hol és mikor lett volna szerencsém ? — Ej, ej bizony rövid emlékező tehetsége van ; egyébiránt a közmondás azt állítja : a legjobb emlékező tehetség a gyomor s e részben én joggal követelhetem öntől , hogy rólam meg ne feledkezzék — már tudniillik az ön gyomra, miután egy nyulamat, három fürjemet s hét foglyomat nyelte el, mellyeket ön ellopott tőlem Tamás uram, akárhogy tamáskodjék is benne. — Uram, esküszöm az égre s valamennyi szentre , hogy soha sem volt szándékom önt ez által megbántani ; én ez egész dolgot mindig csak egyszerű tréfának tekintettem. — Már ez, hallja az úr, mindenesetre igen idétlen, rosz tréfa! felelt a kapitány , míg szemei csak úgy szikráztak. — Nem szándékom kapitány úr állítását kétségbe vonni, mert nagyon meghiszem , hogy az ön hazájában ez nem szokás ... de Berényhen s környékén az illyes megesik, gyakran megesik. Tessék csak ezen urakat itt kérdezni, rajtuk is többször megesett már s azért mégis a legjobb barátok maradtunk. — Ezen urakhoz e tekintetben semmi közöm nincs; ők tehetnek miattam a mit akarnak, de én, hallja az úr, nem szoktam tréfálni, mástól sem veszem fel a sületlen tréfát s fegyverrel követelek öntől elégtételt — és pedig azonnal. — Azonnal ? itt ? rögtön ? én Istenem ! — de hiszen uram én nem neheztelek önre a legkevesbbé sem , hát mit akar. Sőt vigasztalhatlan volnék, ha önön csak a legkisebb karczolást kellene is elkövetnem. — Ha Ön kihívásomat el nem fogadja, úgy kénytelen leszek önt, mint tolvajt a büntető törvényszék elé idéztetni. E szókra a helybeli vadászok, kik a kapitánynyal egyetértettek, mintha sértve éreznék magukat, szintén közbe szóltak : — Elég, uram, — pattant fel az egyik — tudja meg ön : hogy a herényiek inkább ölnek vagy meghalnak, semhogy mint tolvajok a törvényszék elé lépjenek. Tamás elküldendi önhöz tanúit s holnap aztán kedve szerint megverekedhetik vele.