Vadász- és Versenylap 6. évfolyam, 1862

1862-06-30 / 18. szám

282 Este Bathnába térvén, párduczom s vadkanom bőrét bizonyítványul vittem magammal. Ez utóbbi olly hatalmas volt, hogy nála derekabbat még nem láttam. A fosztogató. (Vége.) — Ön mondhatlanúl szíves és előzékeny, de alig merem barátságát igénybevenni. — Csak vegye igénybe minden habozás nélkül, bátran veheti, sőt szent Hubertre, a mi égi pártfogónkra esküszöm, hogy ezáltal csak nekem teend szolgálatot s én leszek az , a ki önnek ezért hálával fog tartozni. S ezzel, nem is hallgatva többet a kapitány mentegedőzéseire, a nyulat megragadta, kezét hasán párszor szakértőleg végig húzta, azután óriási tarisznyájának tátongó öblébe sülyesztette. A kapitány ügyes és buzgó vadász létére is, mint régi lovas katona nem volt különös barátja a gyalogolásnak s így már kissé fáradt levén, titkon nagyon örvendett , hogy nyulának czepelésétöl illy könnyű áron megszabadult. E szegény gyámoltalan — gondolta magában — ügyetlenségének tudatában valószínűleg csak azért siet olly nagyon vadamat utánam hordani, mert reméli hogy majd neki is juttatok, belőle valamit. Egyébiránt van épen egy fürjem meg egy foglyom is, melly eket a srét úgyis nagyon megviselt, ezeket majd fáradsága díjaúl neki adom, hadd örüljön az árva. Tudom , majd dicsekszik minő szép lövéseket tett, hogy vadjait majdnem darabokban kellett összeszednie. Tamás pedig — ha nem gondolkodott is úgy mint társa — fogása sikerének ép olly igen, sőt tán még inkább is örvendett és semmit sem óhajtott annyira, mint hogy nyulacskájával minél hamarább szárazon lehessen s vele minélelőbb a terített asztalon találkozhassék. Ezalatt mindketten vadászatukat folytatták s mindeniküknek volt oka a vadászat eredményének örvendenie : az egyik lött vadat s a czepeléstöl szabadult meg ; a másik ugyan nem lőtt, de tarisznyája mégis tele volt. — Nemsokára ismét fogoly falkákra bukkantak, mellyek sorait a kapitány megint emberül megtizedelte s e szerencsét csupán Tamás bácsinak köszönheté, ki nem csak tanácsával támogatta öt, de annyira ment szolgálatkészsége, hogy valóságos vizslaként mindig előljárt és keresett. A kapitány nem tudta elgondolni minek tulajdonítsa Tamás rendkívüli buzgóságát, de végre nem is aggódott már felette, hanem inkább iparkodott e váratlan szerencsét minél jobban hasznára fordítani. Hogy Tamás minden elejtett vadnál előbbi érveit hozta fel s mind tarisznyájába rakta, nem szükség mondanunk ; de sőt még a legelső két pár foglyot, mellyet a kapitány még akkor lőtt, mielőtt találkoztak volna, még ezeket is kicsalta tőle, állítván : hogy szívtelenség volna őket társaiktól elszakítani. S ki lenne képes ezen, annyira szíves és előzékeny ember kérésének ellentállani ! Midőn végre tarisznyája elég terjedelmessé gyarapodott s a nap is nem messze járt a láthatártól : akkor Tamás az eldöntő perczet is közeledni érezvén, visszavonulási tervein kezdett gondolkodni.