Vadász- és Versenylap 6. évfolyam, 1862

1862-06-20 / 17. szám

266 Most egyikük Tamást csendesen felébresztette, míg a többiek zajosan beszélgettek, kötekedtek, vitatkoztak mintha kártyáznának stb. Tamás bácsi miután nagynehezen felébredt volna , eleinte tapogatódzott a padlón s nagyon szerette volna kitudni, váljon hol van ; azután szemeit dörzsölte, de a sötétben nem látott semmit. Már azt kezdte hinni, hogy az asztal alatt feledték, mi igen gyakran meg szokott rajta történni s egyedül maradt ; de ennek ellenkezőjéről csakhamar meggyőzte őt a nagy zsibaj, mit maga körül hallott: a poharak csengése, székek ropogása, királyok, felsők, alsók, tízesek, pagátok stb. emlegetése. Hát önök kártyáznak még ? kérdé félénk , megijedt hangon. Vagy tán nem látja mit csinálunk ? kérdé viszont, felelve egy hang. Nem ám ... nem tudom ... nem igen jól látok— szólt Tamás hebegve. Ugyan ne gyerekeskedjék, talán bolonddá akar tartani ! Esküszöm, uram, egy máksz ennyit se látok. No ha úgy van, akkor tán bizony megvakúlt. Most ijedt még csak igazán meg Tamás bácsi. — Azt mondja ön, hogy megvakúltam ? Én Istenem, hát csakugyan megvakúltam volna ? ! Hát nem látja-e hogy mi itt tarokot játszunk ? szólt hozzá szomszédja — nézze ezt a kártyát, nem а так király ez ? Vagy tudom is én? hisz mondom önnek, hogy annyit se látok mint egy vakond. Keresztbe állanak a szemei, mert megerőltette előbb , mikor a korsók s poharak fenekét vizsgálta — szólt közbe a társaság egyike — nézzen csak a tükörbe, majd meglátja maga is. De hát, irgalmas Isten, mit nézzek , mikor mondom hogy semmit se látok ! Mindenesetre megvakúlt ! — szólt végre komoly hangon K. orvos, ki a mulatságban szintén résztvett—a vakság gyakorta minden előzmény nélkül jön, leginkább pedig kihágások után. — Az illető illyen esetben mielőtt elaludnék nem csak jól, de kétszerezve lát mindent s mire felébred, vak. Főleg azonban ollyankor — egészíté ki egy furfangos hang — ha az-az illető a macskahúst nagyon szereti s gyomra azzal van túltöltve. En Istenem , én Istenem , — kezdte most rá a jajgatást Tamás — vak vagyok! vak, vak mindenkorra vak, soha se látom többé a napot, mi lesz belőlem, én Istenem ! s keservesen húllatta könnyeit. Keservein eleinte mindnyájan nevettek, de utóbb mégis megsokalták a dolgot s egy irgalmas kéz gyufát lobbantott fel, mellynek világa Tamás bácsi kétségbeesését azonnal eloszlatta. Ezekből látjuk, hogy Tamás bácsi élete épen nem állott csupa örömökből s hogy minden elcsípett ízletes falatnak elég keservesen kellett megadnia az árát. Mindemellett daczára a számtalan fensülésnek és rászedetésnek, a régi szokástól elragadtatva , a követett útról eltérni nem tudott s egészen átadván magát vele született szenvedélyének, mesterségét napról napra több buzgalommal űzte. Pályája vége felé már a herényi vadászok tarisznyáiról végkép lemondott, mert ezek őt egytől egyig mind ismerték s tudván, hogy illy körülmények közt innét már semmit be várhat, most egyesült erővel a vidékiek ellen fordította minden cselét.