Vadász- és Versenylap 6. évfolyam, 1862

1862-05-30 / 15. szám

233 a fák allján ; majd az egész erdőallj zöldéi és sok helyt úgy tűnik fel, mint egy virágkert. Sok fának törzse repkén nyel (Hedera helix) benőtt s ami soknak disze, némelylyeknek veszte is. Nem sokára ennek kettősen érdekes példányára akadtunk. A mint a völgy zárkozása felé érnénk, a főerdész ovatosságra intett „közel vagyunk már!" mondá s a mint. maga elé mutatott, szememet szúrta egy a lejtő tetején álló s lombosnak tetsző fa, melly lombtalan társai közül messziről kizöldelt. Kérdésemre, azon van-e a sasfészek? azt válaszolta a főerdész : hogy azon, de egyenesen még sem mehetünk alája, mert sem a fészekbe látni, sem a napfény miatt ez irányból lőni nem lehetne. Kerülnünk kell tehát. Társam itt elmaradt, én pedig a gerinczre mentem fel s ennek mentében közeledtem az óriási hársfa felé, melly mindinkább kiválott környezetéből s mellynek tetején a fészek is volt. — E fának törzse sudarig kiholt s a mi zöld rajta, nem az ö lombja, de a repkényé, mellyel egybenőtt. E repkény a mint századok munkásságával felebb és felebb hatolt, mindig több ággal ölelte körül társát és éltetőjét, majd átfogta egészen, talán meg is fojtotta s most sürü sötét lombjával elborítja törzsét és koronájának még megálló ágait, végig terjedve a buja zöld élődi növény s afának évek óta eltűnt lombozatát pótolva, minden gamó közt nagy boglyákat rakott le s a hol már nem lelte alapját, onnan hosszú foszlányokban festőileg függ le. A hársfából csak egyes ágak nyúlnak még ki héjtalan szürkeséggel, mint zöld ruhából kiálló karok. Mintha szabadulást keresne az élődi repkény ölelésétől, vagy boszúsan fenyegetve tiltakoznék a hatalmaskodó ellen , kit kiskorúságában árnyával fedett a nap sorvasztó sugarai ellen, kit támasztva segitett fel , nagyra nevelt s most köszönetből, a mért szivének nedvével táplálta és fentartotta, ez őt csak felsegítő zsámolynak tekinté s megfojtotta, miután kiemelkedett oda, hova saját erejével vagy érdeméből nem juthatott volna soha. A világtörténelem sok esetet mutat fel, melly e repkény nevekedéséhez hasonlítható. De mindamellett, hogy illy gyűlöletes hasonlatosságokat idézhet fel, itt az erdőben valóban gyönyörű látvány, valódi természeti ritkaságot képez. A nagy hárs törzse , szemre mérve, 15 Ölnyi vastagságú lehet s koronájának legfelsőbb gamói közt, hol egy különösen terjedelmes télizöld rakodmány fekszik, ott van a fészek. A hát gerincze itt majdnem vizirányban van már a fa sudarával s csak sejtve inkább mint tisztán látva, szememet szúrta a zöld boglya felett valami szürke gömbféle, melly abból kiállott. A látcső segítségével ebben a keselyű fejére ismertem ; ő már figyelt reánk, mert a száraz lombban halkan lépni nem lehetett, a tikkasztóan csendes légben lépteink ropogása el nem kerülhette figyelmét.—Ekkor a főerdész vállát érintvén, hogy megállapodásra bírhassam : „ott van!" mondám. De e pillanatban a keselyű felugrott s roppant szárnyait szétnyújtva kilökte magát a fészekből, a völgyfelé vonúlt el s majd 200 lépésnyiről is elhallszott még hatalmas lenditőinek suhogása. Ezzel tehát nem sikerülvén a kísérlet, tovább haladtam a nagy Tánczos lejtőfelé, hol az előbbitől alig negyedóra járásra van egy másik fészek. Ennek fája lejebb áll a lejtőben, mint amaz a Drenoviton ; óriási nagyságú szilfa, melly szinte száraz már : oldalt közeledve hozzá, a nagy törzs ernyözé a fészket; a gerinczröl odáig lőni