Vadász- és Versenylap 6. évfolyam, 1862

1862-05-10 / 13. szám

202 „Fel barátim! csókra, tánczra, Hadd perdüljön a leány; Víg dalunk az égig hasson, Van borunk! húzd rá czigány!" A szikrai csárda másik választott helyünk. A piros, pozsgás, egyszersmind férfias magatartású csárdásné makrapipából fustfellegeket eregetve fogadja vadászvendégeit. Itt már ő maga viszi a szakácsné szerepét. Az eredeti bográcsos pörkölt- és gulyáshúsnak ez a valódi hazája; a tiszai örletésü hófehér lisztből gyúrt túrós csusza, a tésztások közt páratlan magyar eledel ; a nyárson sült hal és a felséges kecsegepaprikás, itt játszák kitűnő szerepeiket. Étkezés felett, vadászati fáradalmaink után, széles jó kedvünknek alig vagyunk többé urai. E tanyát ollykor fegyveres betyárok is megkeresik. Manó bácsival, a hányavetiség nagy mesterével, a mindig derült kedvű, de nem szenvedélyes vadászbará tunkkal, ki most is csak a társas mulatság kedvéért rándult ki velünk, fiatalabbjaink egyre incselkednek. „Mit : hogyha most pár szegény legény törne ránk, Manó bácsi mit gondol, megadnék e magunkat?" kötekednek vele. „Mire való e duplapuska most is kezeim közt? meghalna a ki merészkednék : hat betyárnak oda se nézek," vág vissza Manó bácsi, nagy elbizakodással. E perczben, a tiszai rét felől kemény lódobogás hallszik. A korcsmárosné egyidejűleg rémülten rohan be és stentori hangon kiált : „Betyárok !" E szóra lövés történik keresztül a nyitott ablakon. Vadászaink mintha menykő hullott volna közéjök, rémülten ugrosnak fel. — Manó bácsi terjedelmes testével puskástól együtt ágy alá hempereg. Egyikünk az ajtónak ront, hogy menekülhessen; de már ekkor a berúgott ajtón két lövés dördül be. „Manó bácsi! Manó bácsi!" kiáltoznak minden felöl: segítség! veszve vagyunk !" „Csak már nevemet ne ordítoznák," morog fogai között Manó bácsi a testes ágy alól. E pillanatban beköszönt a szilaj betyár. Borzasztó kaczaj váltja fel atragicomicus jelenetet. Egyik furfangos, élczeiben kifogyhatatlan vadásztársunk, a minden tréfára kész csárdásnéval s Manó bácsin kiv ül mindenikünkkel egyetértve, ártatlan tréfát akart csinálni, mellynek azonban majd komoly következménye lön. Manó bácsi most az egyszer — szokása ellen — csakugyan megharaguvék; minden ellenzésünk s bocsánatkérésünk daczára éj közepén kocsira ült s ott hagyott bennünket ; ijedtében harmadnapos lázba esett és a tiszaparti tréfát soha többé megbocsátani nem tudta. Gömöry Frigyes, (Vége következik.)