Vadász- és Versenylap 6. évfolyam, 1862

1862-04-30 / 12. szám

186 veszett , és igy vidékről vidékre költözve, a törözés nálunk valódi nyúlirtó eszközül használtatott. Az ösztön nem hiányzott hozzá: a nyúl darabjának piaczi folyó ára egy pft volt s a gányó jól élt utána. A tilalom a vadirtás e neme ellen később ki lőn mondva; de nagy terjemü pusztáinkon az ellenőrködés csekély eredményre vezetett. Most a tőrözést náluk ismét a puska váltá fel. Inkább szeretik a vadejtés e nemét, minthogy amannál osztozniok kellett, míg ennél a személyes ügyesség a mit eredményez, senkinek sincs beleszólása, és míg a tőrrel csak nyulat ejtett, puskájával most, kivétel nélkül, minden fajú vadra intézi vadászatát. És most áttérek vadászataink tüzetes ismertetésére. Ezek közt nálunk, a hol tilosok nincsenek, mint leggyönyörködtetőbb és így legkedveltebb , első helyen áll : a kopászat. E nemét vadászatunknak : téli, nyári és őszi szakokra osztom, és hogy közleményem átalán véve, minél élvezhetőbb olvasmányúl szolgáljon, az évről évre hasonalakban ismétlődő időszaki vadászesélyeinket, egyes vázlatokban fogom előtüntetni. Tél van. A dermesztő hideg, a legvékonyabb fűszálat karvastaggá izmositó zúzmara, a metsző szél, melly a porhatag havat fölkorbácsolva, azzal házmagas homokbuczkáink üregeit megtölti s mélyedéses völgyes vidékünket csillogó síksággá, hótengerré varázsolja át, jelezik : hogy mai vadászatunk emlitést érdemlő sikerrel nem biztathat. Gyenge tüdejü, fázékony, puhult ember nem meri orrát meleg szobája ajtaján kidugni ; de az erőteljes edzett vadászt mindez vissza nem riasztja. Szánba veti magát s a csörgős mének sebes ügetve haladnak a távol eső tölgyes felé. A sürü, nehéz köd , melly látásunkat eddig három lépésnyi szüle körre szoritá, egy órai futásunk után ernyedezni kezd ; azonban a csikorgó hideg napfelköltre növekvőben van, és ha most — midőn a ritkuló köd szürke homályát a nap gyenge pirja rőtbarnára festi — a dérburkolatú s játszva futó mének elé tekintesz, optical csalódásodban véled, mintha meredek hegy iránt haladnánk. A tanyai félvad szelindekek, itt-ott a szárnyék alá vert falkák őrei, a farkasriasztó juhászebek, csörgésünkre fölpattanva körülkapják szánunkat és míg a kocsis ostorcsapásaival védi lovait, mellyek szügyéhez és orrához e dühönczök fogcsattogatva felkapdosnak , nekünk hátul ülőknek óvakodnunk kell, nehogy farkasbundáink gallérja körül edzett fogaik nyakszirtünkkel is érintkezésbe jöjjenek ; egyébkint meg a szánban fölháborodott kopóinkra is ügyelnünk kell, nehogy egyik vagy másik, bőszültségében az üldöző tömeg közé rohanva, jövő perezben darabokra konczoltassék. Gyakran óranegyednyi távolba kisérnek e szilaj ostromlók ; vaklövés t vissza nem riasztja őket és csak lovaink gyors futása ránt ki, a nem veszélyés ugyan ; de mindenesetre kellemetlen helyzetből. A csőszház kerítetlen udvarára bekanyarodva, ott már két három szán jelezi, hogy csupa véletlenül, vadásztársaság vergődött össze. A csőszház, mert rendes erdész vagy vadászlakaink fájdalom sehol sincsenek,