Vadász- és Versenylap 6. évfolyam, 1862

1862-03-30 / 9. szám

138 ezenkívül néhány lépésnyire a helytől, hol az oroszlány állatt, letört ágakat is láttam a földre esni, miből világossá lett előttem mi módon menekült a halál elől ellenem. A mint t. i. nyakát kinyújtva, fejét lekonyította, homloka majdnem párhuzamban állott a földdel s igy a golyó, a nélkül hogy bele fúródhatott volna, a kemény csontról leperdült. Az oroszlányt golyóm éles csapása elkábította s leterítette ; de a fenevad azonnal ismét magához tért s odább állt ; mind a mellett a sebvér, mellyet később találtam, mégis tanúsította, hogy czélozásom pontos volt s a siker nem rajta múlt. Az éj többi része csendesen folyt le. Reggel oroszlányomat mindenfelé kerestem, mert azt hittem, hogy kétségkívül halálos sebet kapott ; de minden keresés hasztalan volt s így felhagytam vele, meg levén tökéletesen elégedve diadalmammal, mellyet egy hatalmas nőstény oroszlány s két szép kölyök siratott. (Folytatjuk.) Vadbika-vadászat Austráiiában. (Vége.) Lovaglás közben, míg H. néhány lépésnyire előttünk léptetett, W. azon törte eszét, hogy a tréfa kedveért jó volna H. lovának farka alá valami jó szúrós fenyőtobozt dugnunk ; majd meglátnók hogy ugrál s minő csínos bakugrásokat visz majd véghez. — Nem is tanácskoztunk e felett sokáig s én előre lovagolván H. mellé, mintha vele beszélgetni akarnék, a fenyőtobozt nagy hirtelen lovának farka alá csúsztattam. Alig hogy a ló ezt megérezte, már becsípte farkát s elkezdett olly módon hánykódni és rugdalódni, hogy érdemes volt néznünk. — H. azonban kitűnő lovas volt s csak most is úgy ült a nyeregben, mint akármikor, kivéve hogy sarkantyúzta és verte lovát, azt vélvén, hogy ez eszeveszett ugrásokat minden ok nélkül, csupán kedvtöltésből teszi. A fenyőtoboz végre kiesett farka alól s akkor a ló ismét lecsillapodott. H. már többször említette volt, mennyit kellett bajlódnia e lóval míg idomította, milly módon bakolt néha annyira, hogy a város népe is összefutott s így csak azt akartuk látni : mi van igaz a dologban.—Most is ép egy eféle fogadásról beszélt, mellyet valami Yankeevel kötött, midőn egyszerre csak előttünk termett a gulya, mellyet kerestünk. Most már sem ostort sem sarkantyút nem kíméltünk, mert mindenikünk első akart a lövésben lenni s ez egyszer nem is azon állt a dolog, hogy a vadat becsapászszuk, hanem hogy olly közelre vágtassunk, a mennyire csak lehet. Kiszemelt bikámra négy lövést tettem s nem voltam képes őt megállítani ; a miért most már olly közel lovagoltam hozzá, hogy revolverem lángja majd a szőrét perzselte meg. E lövésben azonban már volt köszönet, mert bikám úgy rogyott széles homlokára, hogy csaknem bukfenczet vetett. Azt vélvén, hogy már megdermedt, leszálltam őt megmérgezni ; de ki írja le csodálkozásomat, amint hirtelen felkerekedik s dühösen megtámad. Szerencsémre fák voltak a közelben, mellyek egyike mögé menekülnöm sikerült, mig a bika, melly homlokára rogyván majdnem megvakúlt, dühében ugyanazon fának rohant, úgy hogy visszatántorodtában utolsó lövésemmel őt végkép elejthettem. Mialatt nyelvét s más ehető részeit kivágtam, társaimnak pár lövése hangzott az