Vadász- és Versenylap 6. évfolyam, 1862

1862-03-30 / 9. szám

139 erdőből s hallottam „ku-uh-uhen" kiáltásaikat is, mi itt a vadászoknál azt jelenti, hogy az erdőben eltévedtek ; a mi Ausztráliában elég könnyen megeshetik. Nemsokára azonban összejöttünk és segítettem nekik is elejtett vadaikat felbonczolni s megmérgezni. Ebeink egy igen szép eperszínü (pettyes) borjút martak agyon, mellynek bőre felett, minthogy azt valamennyen akartuk bírni mellényre, azt határoztuk hogy a sors döntsön, melly W-nek kedvezvén, ö lett az irigylendő birtokos. — Ezt volt eddig legsikerdúsabb napunk, mert mindössze nyolcz darabot ejtettünk el. Már sötét volt, mire fáradtan s éhesen táborunkba megérkeztünk. Éhségünket Jemmy segítségével csak hamar csillapítottuk, sőt még csemegével is ellátott bennünket, jó adag mézes lepényt rakva ebéd után elénk, mi bár olly meleg volt, hogy nyelveinket majd parázzsá égette, még is pillanat alatt elfogyott. Ezután ismét előszedtük pipáinkat s kényelmesen leheverve, felszólítottam H. barátunkat, hogy most beszélje el kalandjait, mellyeket már előbb említett volt. H. kis ideig gondolkodott, azután pipáját megtöltötte, rágyújtott s előadta a m. itt következik. Mindenek előtt tudnotok kell — kezdé — hogy pár évvel ezelőtt engem a környék lakóinak örege, apraja „eszeveszett bolond H." név alatt ismert. Ezen nem épen hízelgő mellékneveket, úgy hiszem napi renden levő kalandjaimnak s ádáz lovaglásomnak köszönhettem. Azon időben akármit is megültem én, ha egyszer a hátára tudtam kapaszkodni : a legszilajabb csikón, a legvadabb ménen is megmaradtam s oda se billentettem neki. De azóta, haj azóta én is csak észre tértem s beláttam, hogy itt is, mint mindenben a közép út a legjobb. No de térjünk megint a dologra. Néhány év előtt, nem messze Victoria-Diggingstöl egy kisebb városban laktam. Egy este — nem emlékszem már mikor volt— a vendéglőben yankee-diggerek társaságában ültem, kik nagy hangon beszéltek rendkívüli versenydolgokról, lovaglási kalandokról s teli torokkal magasztalták felségesen ügető lovaikat. Egyikök különösen sokat beszélt lováról, melly mellett a Diggingek bármelly paripája ellen kész fogadni ügetésben vagy ugratásban, sőt mi több, azt állította hogy mindenik térde alá a nyereg lapjára egy-egy s i x p e n с e-t tesz s kettős sövényt is átugrat, a nélkül hogy a pénzdarabot elveszítené. — Ezután felém fordúlt s kérdé, váljon kész lennék e vele fogadni ? én pedig szemébe nevetve, inkább tréfásan mint komolyan válaszoltam, hogy kész vagyok akármelly sövényt úgy átugratni, hogy nyergem derekára, ülepem alá a legélesebb borotvát kötöm élével fel felé. Nem a legudvariasabb kifejezésekben akart a yankee meggyőzni, hogy bizony ezt nem fogom megtenni ; azután késznek vallotta magát 50—100 fontba fogadni, hogy e merényletet még csak megkísérleni sem leend bátorságom. Ez annyira bo • szontott, hogy felszólítottam őt, tenné le azonnal a vendéglősnél az 50 fontot s ne feledje el, hogy arra fogadott : még bátorságom sem leend a merényletet megkísérleni. Helyezze ön maga a borotvát tetszése szerint nyergem derekára — tevém hozzá -— s holnapután majd elválik, ki lesz a nyertes,