Vadász- és Versenylap 5. évfolyam, 1861
1861-12-20 / 35. szám
"558 „Kapitány! szóltam hozzá, hat palacz pezsgőbe fogadok, hogy öt perez múlva e péterke nem él." „Ali!" felelte a kapitány s kivette óráját. A péterke e perczben alig tizenöt lépésnyire tőlünk csaknem mozdulatlanéi függött lég és víz között s míg apró lábaival a víz szinén tipegett, szárnyaival a léget verdesé. E kedvező perczben lőttem reá. „ Ott van ! " kiáltám, a füstön át tekintve. „Ott ám, csak bogy a seréteket szedegeti!" jegyzé meg egy gúnyos hang mögöttünk, a hajó legöregebb tengerészének hangja. S valóban a gonosz kis madárka, melly lövésemből szépen kimaradt, ugyanazon a helyen tipegett és röpkedett. Harmincz másodpercczel később második lövésemnek hasonló eredménye lön — az öt perez elmúlt s én az ebédnél megfizettem a hat palacz pezsgőt ; az esti séta alkalmával pedig többször hallhatám a matrózok suttogó megjegyzéseit : »hui; ez is olly ártatlan, ki azt hiszi hogy a péterkét meg lehet lőni!" A következett éjen borzasztó lidéreznyomást szenvedtem s máig sem tudom mi okozta azt, a pezsgő-e, a matrózok gúnytréfái vagy a saját ügyetlenségem fölötti boszankodás-e? elég az, hogy gonosz álmok kínoztak; nagy csoport péterke forgószél gyanánt zajongott körül; éreztem, mint verdesik arezomat hegyes szárnyaik, mint csipdesnek, karmolnak, marnak éles csórjukkal; csekély súlyuk daczára úgy nehezültek mellemre, hogy léhlzetem elállott s menekülni akarván tőlük, kiáltottam, hadarásztam, lőttem reájuk, de mindig sikertelenül, míg végre minden serétem elfogyott s én arra a gondolatra jöttem, hogy serét helyett apró kavicsos fövennyel töltsem meg fegyverem. E pillanatban a hajónak egy hatalmas rendülésére felébredtem s ajkamon még a „kavicsos fövény" szó volt. Ezt mintegy álomlátási kijelentésnek vévén, reggel a kapitányt új fogadásra hívtam fel s puskámat maroknyi fövénnyel töltöttem meg a készletből, mellyet a hajófedél súrolására szoktak használni. A kedvező lövésre jött péterkét czélba vettem s a szó szoros értelmében úgy szétlőttem, bogy tollai a füst- és fövényfelhöben szerte repültek. Győztem, a kapitány vesztett ; a helyett azonban, hogy a tegnapi gúnyos nevetők most részemre állanának, nagy meglepetésemre azt láttam, hogy a jelenvolt három négy matróz arcza elkomorodik s a vén tengerész feddő arcczal tekintve reám, így szól : „Oh, oh! ez ördöngös dolog, csak aztán jó vége legyen !" Szavainak fel nem fogható értelmére akkor kévéssé ügyeltem, de később látva, bogy valamennyi matróz sötéten tekint reám, nevemet suttogja vagy reám mutogat : kezdett bántani a kíváncsiság, milly előítéletet köt a babonás tengerésznép a péterke halálához s épen midőn az ebéd végével a kapitány hoz evégett kérdést intézni akarnék, jöttek jelenteni, hogy az előjelek után ítélve viharra készülhetünk. Ez pár óra múlva ki is tört — s én idéztem elő a bajt, mint ezt most már tartózkodás nélkül hányta szememre a hajósnép. — A vihar huszonnégy órán át dühöngött s csak másnap este csillapúit—addig természetesen nem volt idő és alkalom bővebb magyarázatot kérni. A pihenés első óráját azonban rögtön arra használtam fel, hogy a vén tengerészt maroknyi szivarral kínáljam meg sa kérdést rögtönöztem hozzá:
