Vadász- és Versenylap 5. évfolyam, 1861

1861-12-20 / 35. szám

"559 „De hát csakugyan a péterke miatt haragszik reám a hajó népe ?" „Természetesen és méltán!" dörmögte az öreg anélkül, hogy a kinált szivart elfogadná — „avagy lehet e péterkét megölni s bajba nem hozni a hajót?" „Ezt nem tudtam — miért nem figyelmeztettek?" Hm! ki hitte, hogy ön illy ördöngös lövést tegyen." „Ördöngöset! puskám egyszerűen fövénnyel volt töltve." „Valóban ? na e gondolatnak megadhatjuk az árát, mert seréttel hasztalan tört volna ellene, az nem fog rajta." „De hát végre, mi kapcsolatban áll e madár halála a viharral?" „Ugy ! hát ön madárnak tartja a péterkét !" „Bizonyosan! tengeri hojsza , a viharmadarak családjából." „Jól van, ön tudós ember s nincs több szólásom. Jó éjtszakát!" Egész ékesszólásomat elő kellett vennem, hogy öregemet megállásra s bővebb nyilatkozatokra birjam. Nagy ügyel bajjal vettem ki belőle , hogy a tengerészek a péterkét hajón elhalt s tengerbe dobott bajtársaik lelkének tartják , melly vihar közelgte előtt mindig megjelen, elővigyázatra inteni a hajón lévő rokonokat és jó barátokat. A péterkét bántani tehát szentségtörés s az ellene vétő szerencsétlenséget idéz fel. A vén tengerész költői hitét egyetlen kétkedő szóval sem akarván sérteni, hallgatásomat ő a meglepetés hatásának tartá s hosszasabban, mint azt itt előadni érdekes volna, mondá el, mint indult tizenötév előtt Nantesből Uj-Orleánsba, gondjára bízott két unokaöccsével, mint estek azok s haltak el sárga lázban a hajón s midőn vízbe dohattak, a hullákat elnyelő tengernyilásból két péterke szállott fel. A vén matróz elhallgatott s én azóta péterkére soha többé nem lőttem. II. Midőn már a sirályok minden nemei messze maradtak mögöttünk s péterke is ritkán mutatkozik : a világtenger közepén, minden szigettől és szárazföldtől távol jelen meg a tengerek keselyűje, az albatros, magyarul a bujdosó ikrász (Diomedea exulans.) — Tulajdonképeni hona : a földgömb déli felének roppant tengerei, innen azonban olly nagy légutakat tesznek, hogy néha az északi vidékekre is elvetődnek. Az albatros óriási viharmadár, melly a legdühöngötfcb vihar hatalmával is nem csak daczol, sőt abban leli elemét, mert rendesen a tenger hullámait felzaklató szél ellenéhen repül. Hetekig, hónapokig pihenés nélkül a légben honol e madár s alig nyolcz percznyi időközönként láthatni szárnyainak egy-egy lebbenését. Hónapokig is kisérik ugyanazon hajót s majd közelednek hozzá, majd ismét több mértföldnyi ivet képezve, darvadoznak körüle. S ha a kis péterkék elvesztek a szem elöl, az albatrosok még több mértföldnyi távolságról is láthatók. A bujdosó albatros nagyságra ép ollyan mint a hattyú. — Hossza négy láb, kiterjesztett szárnyakkal tíz sőt tizenöt lábnyi is. Hosszú összenyomott csórjának eleje hatalmas éles horog alakú, mellyen kurta csőszerű orrlyukai láthatók. Lábának három ujját úszhártyaköti össze; tollazata rendkivül dús. Az idős egészen fehér, csak szárnyai feketék; a fiatalnak fehér tollai barnapettyesek. Hogy Afrika déli csúcsa nincs messze már, azt az utasnak a nagy számmal