Vadász- és Versenylap 5. évfolyam, 1861

1861-12-20 / 35. szám

"552 hosszú vastag farka úgy járt mint a hal főuszálya ; és annál sajátságosabbak minden mozdulatai, mert rövid lábait alig mutatta ugrásközben, és úgy tetszett mintha csak testének rángatásával baladna tovább a jégen, ép úgy mint a liai, lia a szárazon veti odább testét. Annyi időt azonban, mennyi e képzeletemre tett benyomásnak leírására kellett, nem engedtem neki s a mint a jégre kiért, rá lőttem, de első lövésemre semmijeit sem adott. 10-es számú seréttel volt fegyverem töltve, elbírta azt megzavarodás nélkül.— Ellenben a mint a második lövésem érte hasonló seréttel — azonnal a jégre ejtette elejét, hátulját pedig magán átvetette, alias bukfenczet vetett s egykét másodperczig meghempergett. Ekkor Laura, a szokatlan vad látása és még inkább ennek bukása által elragadtatva — hívásom daczára oda szaladt, azt hivén hogy neki azt most mindjárt el kell hozni ; de csak hamar felült ismét a vidra és a közeledő vizslának mérgesen neki ugrott. — Ez ügyesen kitért előle, mire a vidra lábra kapott és sebesebben bukdácsolt el, mintsem lehetőnek hittem volna. Féltvén Laurát a megmaratástól, hivtam ugyan, de hiába, kutyám a megsebesült vad útját akarta állni, ez meg ismét mindjárt neki ugrott s még mielőtt tölthettem volna, egy hajlásnál mindketten eltűntek szemeim elöl. Ez alatt két töltényt dugtam a fegyverbe és siettem utánuk a parton. Méltán tarthattam attól, hogy a vidra a jégszélen, talán a csatorna torkolatánál nyílásra akad majd, mellyen a vizbe ereszkedik s aztán — aztán bizon vége lett volna a tréfának. De a csatorna be volt fagyva, legalább annyira, hogy a vidra útközben itt vizre nem akadt ; átugrottam most azon, és a bokrokon áttörve és arra tartva, hol Laurát hallottam mérgesen morogni, ismét kiértem a viz szélére és itt reájok is akadtam mindjárt. A vidra a csáté szélén ült, Laura meg előtte állott, mintha liiven akarná őrizni s a mint engem meglátott, újra neki bátorodott és megakarta ellenenét ragadni. De a vidra sem volt még annyira elgyengülve, hogy csak illy könnyedén hagyott volna magával elbánni ; elverte éles fogaival a vizslát, de ez újból neki esett és olly közel kerülgette, hogy nem lőhettem. Laura már egészen véres volt ; de nem marástól — a mint később láttuk, hanem csak a sebesült vidra köpködésétöl, mikor már nagyon közel jártak egymáshoz. Ezt még akkor mindjárt nem tudhattuk és most Walter próbált a jégre menni, de ez egykét lépés után beszakadt alatta és vissza kellett jönnie. — Végre Laurát is elhívhattuk s most a vidra, a mint az őrizettől megszabadúlt, mindjárt rövid csülkeire kapott és odább akart illanni, míg egy lövéssel le nem teritettem. Laurának most nagy örömére szabad volt — zsákmányát a- csátéig elhúzni ; felemelni úgy sem hirta volna ; onnan aztán egy hosszú gallyal kihúztuk a partra. Tizenöt fontos fiatal vidra volt, szép barna szőre, sajátságos úszhártyás lábai igen érdekes állattá teszik—nekem főkép, ki még szabadban e vadat eddig nem láttam, annál kevésbé lőttem. Nem hiszem ugyan, hogy ezen vadászesély közlésével valami újat vagy érdekeset jegyeztem volna fel , de ezt tisztán azon szándékból tettem, hogy a vadászati tapasztalások szaporításához e csekélységgel járulván , talán követik példámat