Vadász- és Versenylap 5. évfolyam, 1861

1861-12-20 / 35. szám

"551 szintén felfelé, a csatornán túl pedig, melly a remeteház felett a tóba vezeti a vizet, kijött a partra, ott egy odvas fáig nyomoztam, és abban is van !" „Es innen máshova nem vezet nyom ?" kérdém. „Nem" volt a felelet „sehova, csak ezen nyom van ott, melly a fa gyökere fölötti üregbe vezet, a törzse pedig tetőig üres ; ott van bizonyosan, — bizonyosan" erösité ismételve. „Hát ha addig, míg maga ide jött, kiment onnan?" „Dehogy ment el" védelmezte Walter nyomozásának csalhatlanságát," nagyon jó helye van ott, csendesen mentem odáig, csendesen is távoztam, miután tudtam a mit tudni akartam." Nekem se kellett több ennél ; fegyvert ragadva mentem az erdésszel, Benkő kasznárunkkal és Károly vadászommal, a bűvös fűzfa felé. Laura vizslám is nagy kíváncsian és redözött homlokkal jött utánunk; eleinte nem akartam elvinni, de aztán nehogy időt mulasszunk miatta, hagytam jönni. „Fogott e a vidra valamit az éjjel?" kérdém Waltert. „Nem fogott semmi újat" mondá „csak a tegnapi harcsa maradékát ette fel a fejig, ez ott maradt, de sok rákot hordott ki a jégre, ezen meg annyit hentergett, hogy sok helyen a hó egészen elvan tolva." Az esteli csekély hó a vidi'ának régi nyomát még nem takarta el egészen, de minden kétséget, mi bennem még itt léte iránt lehetett, eloszlatta a friss nyom látása; ez a Zagyva jegén különösen élesen és tisztán volt kivehető; az is, amint a hidoszlopzat mellett a jég alá ereszkedett, és a gyenge jeget akarók körül, ahol felbukkant áttörte, aztán a folyam szélén felfelé húzódott. A mint elértem a fűzfához, hova az erdész vezetett, mindinkább biztosságra emelkedett a remény, hogy a vidrát megtaláljuk. Ez a jégről a partra húzódott, a fát megkerülte, aztán a földről egy — a törzsből kidomborodó gallyas csomóra mászott fel, honnan a múlt estén ide esett kevés havat elsöprötte s innen a gyökerek felett nyiló lyukba ereszkedett, — itt volt utolsó nyoma. E fának törzse egészen üres, aljába az oldalában lévő hasadékon át be lehetett látni, de lenn nem volt semmi. Hanem a törzs felső részébe, melly szintén üres és a folyó felé döl, sem alólról, sem oldalról felnézni nem lehetett — itt kellett lennie. Köröskörül semmi más nyom, csak az melly az alsó üregbe visz. Károly vadászom most a százados törzsre ment fel s felebb és felebb hatolva kopogtatta, én pedig az alsó üreg oldalán, fegyverrel kezemben, állapodtam meg. — Egyszerre, a mint Károly már a törzs tetejét kongatta, ebben sajátságos suhogás hallszott, és Benkő, ki az oldalhasadékon át hallotta és látta a vidrát lesietni, elkiáltotta magát : „Itt van, jön már!" s valóban most a fűzfa alsó üregéből, az odvas liamvadék porfelleg gyanánt fújódott ki, s mindjárt rá ugyanott a vidra is kirohant és hatalmas ugrásokkal szökött ki a jég felé. Azon egykét másodpercz alatt, melly megjelenése és a lövés közt telt el, feltűnt nekem e vad furcsa és semmi más állatéhoz nem basonlitliató mozgása ; kis fejét bajuszos állával magasan tartotta maga előtt, hátulját minden ugrásnál fel-fel vetette, 35*