Vadász- és Versenylap 5. évfolyam, 1861

1861-12-20 / 35. szám

"550 a vízbe érő gyökerei közül még egy rákot húzott ki, ezek közt nagy üreg van, lehet hogy oda húzódott, mert tovább nem nyomozható." Mentünk hát, a ritka vendéget felkeresni. Hallottam hirét ez előtt többször is már, hogy járnak nálunk vidrák ; jelesül a múlt évben egy süllő feje, melly a Zagyvaparton hevert, tanúskodott itt létéről; több évvel ezelőtt — de mikor, arra már nem emlékszem — a kertben, valóban lövetett is egy. f Atalában, úgy hiszem, a környék nem bővelkedik e vadnemmel. A Zagyva a Jászság felé több helyen erdős partokkal bir, hol fellehet tenni, hogy állandóan tanyázik. De erről biztos tudomásom nincs ; annak a hire sem jutott el — hozzám legalább — hogy a közelebbi évtizedben vidékünkben vidrát lőttek volna. — A folyó mentében pedig lefelé a Tiszáig sem olly erdöcskét, sem akkora lápokat nem tudok, mellyek nékiek menhelyül szolgálhatnának ; egyes fűzfák a mik a Malomszegi sziget körül vagy a szolnoki malom előtt állanak, erre nem elegendők. De noha az ujszászi kert sem olly nagy, sem olly sürü, hogy nekik annyi rejtet nyújthatna, minőt a nagy erdők vagy lápok másutt adnak, és lia nem is találhattak itt állandó lakásra elegendő biztosítást, miután azonban itt halban nem szenvedhettek rövidséget, főleg a zúgó táján, meg voltam győződve, hogy többször megfordulnak nálunk is, de soha sem lehetett vándorlások közti ittlétüket bizonyitani a hó hiánya miatt. Most azonban kedvezőbbek voltak a körülmények, hó feküdt a földön ; csekély, de nyomozásra elegendő. Csak az a baj most megint, bogy a Zagyvajege nem birja meg az ember súlyát, és a folyónak a zugó alatti magas martját nem lehet szorgosan kikeresni, nem lehet az ebben álló fagyökerek üregeit alólról kikutatni. Azon odvas fának gyökerei alá, mellyek közé az erdész szerént a vidrának lennie kellene, a jég oldaláról nem hathattunk be, azért a part felől ástunk egy kutat a gyökerek alá, hogy az aként készitett nyíláson át az üregeket megvizsgálhassuk. De a vidrát nem találtuk meg ; ha ott is volt — min kételkedni nem lehetett — mert a ráknak maradékai még ott hevertek — valószinü, hogy a jég szélén, hol az áradó viz kinyomúlt és a hóval együtt keményre fagyott, nyomtalanéi ment tovább. És így a nap eredménytelenül végződött; mert újabb nyomozásra már nem volt elegendő hó. Csak is az vigasztalt meghiúsúlt reményemben, hogy borúlni kezdett, és valóban délután hózivatar támadt — nagy örömemre, melly noha rövid ideig tartott, ez alatt mégis egy kis hópehely esett le az előbbi hóra, talán elegendő arra — úgy reméltem—hogy ha a vidra reggelig itt marad—a mi minden esetre nagy de szerencsés véletlen lenne — friss csapása tisztábban lesz kivehető, mint az, melly a múlt éjjelről felmaradt. Eljött a türelmetlenül várt hajnal ; és nem sokára az erdész is, kit mindjárt a kérdéssel fogadtam, itt van e még a vidra ? „Itt van" felelt ő, a jó reggelt ezzel a hírrel erősitvén. „De hiába kerestük tegnap a kert felső részén, visszajött onnan még a hó előtt a zúgó környékére. Itt azonban hol tölté a napot, és honnan került ki az éjjel, nem vehettem ki, mert a jégre most sem lehet menni. Csak annyi bizonyos, hogy itt van még, mind összejárta a zugó alját, a halastóban kétszer volt, innen aztán a nagy Zagyvára ment mint tegnap,