Vadász- és Versenylap 5. évfolyam, 1861

1861-12-10 / 34. szám

536 _ azt kizárólag magamnak tartani s barátaimmal mindenben osztozni szeretvén, felkeltém őket is. — Nem sokára csizmában, sarkantyúsan, nyeregben s Tatvangua felé útban voltunk vadkutyákra, mert az ostorász ez éjen bikafőt tett ki nekik csalfalatúl s tudtuk, bogy a gazok már hajnal előtt vi sszarugaszkodnak a begyek közé. Koromsötét volt s nincs szomorúbb lovaglás a világon , mint szakadó esőben kora reggel rejthez lovagolni. Temetői gondolatok kisértik az embert; várni nem akaró hitelezők, elhagyott kedvesek, hálátlan apák , jó barátok kik jóságukkal sértettek m.eg, más jó barátok kiket mi sértettünk meg s épen ezért gyülölünk, ifjúsági bűneink, kinzó emlékek, nem teljesülő remények, szánkban egy rosz szivar,'gyomorégetés, olly forma érzés mintha arczunk bőre ránczok miatt volna szük — s mindehez az eső, melly először nyakkendőnket áztatta át, aztán hátunk gerinczén szivárog le. Eközben a csalfalathoz értünk s a következő perczben már vágtatunk a menekvö dingo után. „Elment! előre !" kiáltja mindenik, bár hogy miért, nehéz völria megmondani, miután az egyik ép olly jól tudja azt, mint a másik. Dianára! ez aztán iram. Mit is mondtam én az imént holmi temetői eszmékről, adósságokról és a többiről? A manóba velők; ez a világ dicső világ. A vadásztársak mind jó czimborák s mindeniknek arcza örömtöl ragyog. Ezek az ausztráliai fiúk gyönyörű vakmerően lovagolnak. Imitt egy roppant dölt fa ejőttünk s mi pompásan átkelünk rajta ; most az erdő fái között, majd ismét árkonbokron át haladunk—midőn lovam egyszerre egy ágbogas fa alatt siklik le s én olly egyszerűen lemaradok hátáról, mint a hosszúhajú Absolon és azon veszem magam észre, hogy a földön ülök, egyes egyedül e vadonban s távoli sejtelme nélkül annak, hogy találok majd haza? Eleinte furcsának képzeltem a helyzetet, aztán beláttam hogy még sem egészen furcsa az ; mit tehettem tehát egyebet, mint a mit helyemben hihetőleg más is tett volna : első lépés gyanánt pipára gyújtottam. Arról, hogy hol vagyok, nem igen volt tisztább fogalmam, mint a vak embernek az arab sivatag közepén. — A lovak patáinak nyomát kezdém követni, de aztán eszembe jut, hogy hiszen a dingo a hegyek felé tartott. Mindenfelé patakot keresek, mert az mindig jó terv — vízmentében járni. De hiába nézek és keresek; varjak és kajdáesok röpkednek jobbra balra; az elsők boszantó „kár! kár!" kiáltással sajnálkoznak fölöttem, az utóbbiakról szinte megesküdném hogy azt csacsogják szüntelen : „Levetette a ló ! levetette a ló !" — Hasztalan járokkelek a bushban ; magas dombra megyek tehát fel s jókora tüzet rakok, mi — pipámon kivül — egyetlen vigasztalásom. Amott ugyan egy fa kényelmes odva kínálkozik , de én kígyóktól, skorpióktól, százlábú s egyéb kedélyes rovaroktól tartok. A vad élettől soha illy kevéssé elbájolva nem voltam; soha jobban nem méltányoltam a társaságot, jó ebédet és paplant. Hiszen itt még holmi czirkáló feketék fel is nyársalhatják s megsüthetik az ember fiát (ez azonban alaptalan félelem volt) ; mindenesetre pedig itt hallgathatom egész éjjel a vadkutyák vonitását, azt a rendkívül vidám és dallamos hangversenyt. Ha még valaha visszakerülök, leteszek örökre a vadászatról és csendes házi életet élek és kertészkedem. — Ehez még irtózatos ében is voltam s folyvást azon tépelődtem, mi volna most jó. Talán mayonnaise? nem kell, ez nagyon