Vadász- és Versenylap 5. évfolyam, 1861

1861-11-20 / 32. szám

508 _ hatalmas volt, kutyák és lovak felfrissültek, mi pedig biztosan remélt siker elé mentünk , jól tudván, hogy a vad a bozótban pihen. Kópéink bemennek, az ugrány a rejtet kerülgeti egy ideig, de csakhamar kizavarva a nyiltnak tart s mi ismét a távoli dombok felé vágtatunk. Mély vízmosta árkok állják utunkat, de válogatni nem lehet s mi (Nimród szerint) szivünket előre dobva, követjük és átugratunk, kitől mint telik. Egykettő közülünk igaz hogy az árokban marad és segélyért ordít, de nekünk tovább kell száguldanunk , az ő dolguk kimászni. Az űzött kangoroo e közben ismét megfordult, egy darabig saját nyomán futva menekülni látszik üldözőitől és egy cserjésbe illan; azonban M — és én kétfelé válva kicsiklándjuk onnan a síkra — hol azért még dolgot ád, mert iramja egy közönséges versenylóéval még mindig felér. Olly futammal, mellyel negyven ang. mértföld jutna egy órára, száguldunk még néhány mértföldet, míg végre kimerült ugrányunk kiveti erszényéből fiókját, mit Tommy megpillant, leugrik lováról s felkapja, mielőtt a kutyák érinthetnék. — Nem kételkedünk többé az öreg kangoroo elfogásáról, mert a nőstény csak végszükségben szokja eldobni kölykét; azért-e, hogy anyai ösztöne menekülési esélyt nyújtson fiának, vagy azért, hogy ezen élethalál versenyben handicap-ezze magát? ki tudná megmondani. W — most előre tör kis sárgáján, elhatározva, hogy osztozzék dicsőségünkben, mert a vadászat hevélyei közt minden aggályom elenyészett már ; de a következő pillanatban lovam és én különböző véleményen lévén a fölött, egy fának mellyik oldalán menjünk el: lovam e fa vastag törzsébe ütközik szügyével s majd megszakad bele, az én agyamban pedig a velő majdnem megzápúl; azonban inkább ösztönszerűen, mint átgondolva tovább iramlunk s néhány perez múlva a kopók már-már elkapják a megtört kangoroot, midőn ez egy tócsába szökik s ott az utána jövő kutyákat előlábaival pofozza ; így úszkálnak, bukdácsolnak, habzsolnak, kapkodnak egy darabig a kopók, de nem birják lefogni a kangoroot, mert ez gyors lábaival szüntelen megbuktatja őket ; W — és én berontunk a tócsába, épen midőn egy vén csahos torkon ragadja az ugrányt s mi ezt lekéselve, partra húzzuk ki a gőzölgő és lihegő hullát. Uly fogás dicsősége nem nagy ; de mi azért levágjuk farkát ; a falkár és ostorász leszelik jobb részeit s a beleket és előlábakat a kutyáknak dobják, mellyek londoni aldermenek módjára látnak a dús vendégséghez. A lakomát keselyük, hollók, ölyük ülik körül, csórjukat élesítve az áhitott falatokra ; de mi nem engedjük nekik ezen élvet s pipára gyújtva leheverünk, míg a falka az ebrészt felfalja s lovaink kifújják magukat. — Nem sokára azonban nagy fekete hangyák vesznek körül s reánk bámulnak, hogy merjük területüket habár csak ideiglenesen is elfoglalni. Ausztráliai vadonban soha sem pihenhettem anélkül, hogy azonnal ne hemzsegtek volna körülöttem ezen óriási csúf rovarok, mellyek — mint vadásztársaink egyike beszélte — az első foglalások korában a bennszülöttek boszújának szolgáltak eszközül. Most is sok fa törzsének héján látható durva hegedt faragvány, annak jeléül, hogy e fa alatt, több láb magas hangyabolyok közelében, meztelenre vetkőztetett fehér embert kötöztek czölöpökhez a bennszülött vadak s a „bulldog hangyáknak" adták át zsákmányúl. Ehen szomjan maradt a szegény áldozat a rengeteg vadonban s nem sokára hangyamilliók lepték el testét s ennek leghoz-