Vadász- és Versenylap 5. évfolyam, 1861

1861-10-20 / 29. szám

465 sebvér, zergénk nem volt található. A hajtásban összesen bat zerge esett. Szép jelenetet nyújtott egy talán 20 darabból álló falka, melly meredek gerinczen közelgett; egyszerre szelet fogtak s mintha csak bomba vágott volna le közéjük, minden irányba s párszor egyik a másikon át ugráltak szét. A lovakat visszaküldtük, mert a kerülés nagy volt s az erdész biztosítása szerint az út visszafelé „ganz eben eini" vezet. Mi tehát kedélyes hazasétálásra készültünk, azonban három órán át legmeredekebb s olly helyeken kellett járnunk, mintha egy nagy várost röpítettek volna levegőbe s most e romok közt sétálnánk ; szirt tömbek, dőlt fák , vízmosások , gödrök, tövisek s 30 fokú hőség — a közönséges tourista, ki egyszer illy sétára kényszerül, mert jó kedvéből nem adja reá fejét, még onokáinak is mesél róla— ez volt a mi derék erdészünk „eben eini"-ja! Az ebédnél is emlegettük még az „eben eini"-t s midőn valaki azt állítaná, hogy csak a hegyek közt született ember tud jól járni a bérczeken , erdészünk azt jegyzé meg, hogy az nem áll, mert hiszen ö sem született a hegyek közt. — „Na's milly idős volt hát, midőn a hegyek közé került?" „Hat hónapos" ! Negyedik vadásznap, kedd. Hajtás : Kolben és Gstöss. Kivételkép két hajtás történt a Gletscher alatt s midőn felfelé mentünk , magam is kezdtem hinni, hogy a jégig felhatolás ellen fogadni lehetne, mert habár a bajtások még a fennerdöben estek s a valódi bérez csak ezután kezdődik — még is gonosz egy sor volt e mászás. Állásomat megmutatták, de mire felértem nem találtam meg többé s így elhatároztam , hogy magam csinálok magamnak. Egy barátságos szikla megtetszett, de épen midőn az utolsó lemezre léptem, ez kicsúszott lábam alól — szerencsére megkapaszkodhattam egy henyefenyö ágába s pár kék folton kivül egyéb bajom nem esett. A vidék ma nem olly regényes volt mint különben , de a bajtókra nézve a repedt szirtek miatt a járás nagyon veszélyes — egyet kettőt olly keskeny sziklaéleken láttam járni, mellyeken nem hittem volna, hogy egy macska is elférhessen. Szemközt velem zerge állott be egy szikla párkányára s mint egy pont lapúlt oda a veres falhoz ; egy hajtó megpillantotta s el akarta onnan zavarni. — Ötven lépésnyire ért hozzá, henyefenyő-bokorba csimpeszkedett, kerepelt a zerge felé, de ez nem moczczant. A hajtó végre türelmetlenkedni kezdett, levetette saruját s tán még vagy 30 lépésnyire csúszott előre a veszedelmes helyen , hogy nekem a hajam szálai meredtek fel— párszor megingott, de fenntartá az egyensixlyt, aztán még egyet kerepelt s ugyanazon perezhen olly szorosan mellette suhant a zerge el, hogy én hangosan felkiálték. Azonban nem történt baja, csak vissza nem birt menni többé s egy nedves falon kellett lecsúsznia, mi elég nyaktörősdinek járta meg. A második hajtásnál ugyanazon a helyen álltam, mellyen több év előtt egy franczia marquis, ki itt első zergevadászatát élvezé s nevet, ha nem is épen híreset vívott ki magának. Fáradtságtól félholtan ért fel, esni kezdett az eső, ö pedig köpenyéből sátort rögtönözvén, tüzet gyújtott alatta — zerge természetesen ezer lépésnyire sem közeledett feléje. Az erdész nagy boszankodással beszélte el ezen mindenesetre nem épen lövedciszias eseményt. „Valahányszor csak felnézek oda, mondá,