Vadász- és Versenylap 5. évfolyam, 1861
1861-01-30 / 3. szám
36 minden oldalról óriási fanövényzet által bekerített völgybe, az úgynevezett Hidegpatakálioz 7 mellynek örökké fris és kristálytiszta forrásánál a vadásztársak befogadására már sok év óta két egyszerű vadászkunyhó várakozik. Illy helyekre állították a régiek Silenus, Faunus, vagy Clitumnus s az erdei nymphák képszobrait s azokat nagy tiszteletben tárták ; illy helyek közelében áldozhattak őseink tátosai Hadúrnak fejér lovat s ha van jelenleg is az erdőnek egyegy nemtő szeli eine, ugy az bizonyosan e mély völgyben lakozik.—A kunyhóban, előre sietett kerülőink már jókora tüzet raktak s a tág kandallóban már lábszárnyi parázs üszkök, és félöles hasábok izzanak. — Mindegyikünk egyegy gyékény-nyoszolyára heveredik s ekkor áll be a rég nélkülözött kényelem jólérzete s a társas együttlét azon kedélyessége, mit kellőleg átérezni, s méltányolni csak a vadász képes. Míg estelink elkészül, addig legöregebbik vadásztársunk indítványára minden jelenlévő egyegy való vadászadoma elbeszélésével köteles a társaságot mulattatni. — A kártyának békét hagyunk, őszintén bevallva nincs is velünk, mert sem magunk pénzét elveszítni, sem barátunkét elnyerni nem akarjuk. Sorban jár a kulacs, és sorban az elbeszélés. Aztán egy jó torkú gyerek egy vadászdalt kezdeményez s a férjfikar erőteljes dallamától csak úgy reng és viszhangzik az összes körülfekvő hegyoldal. A karének azonban csakhamar elnémul, mert a minden illatnál kedvesebb bográcsos immár az asztalon párolog s földilények létünkre művészies hangulatunk fájdalom hirtelen olly állatias irányt veszen, hogy néhány kanál gulyáshúsért Beethoven valamennyi sonátáját elmellőznők. (Szó a mi szó, jobb is ezeket a muzeum nagy teremében s nem üres gyomorral hallgatni.) Illyés alkalommal többször résztvettem az erdei lakóknak egyegy philharmoniai hangversenyében is, melly nekem mindig igen tetszett. Valahányszor tanyát ütöttünk az erdőn, mindig vágyat éreztem magamban az éj tüneményeit a rengeteg bensejében meglesni s jó távol mentem a kunyhó zajától hallgatózni. — S mit hallék? A kunyhóban ismét megzendült az ének, de a távolság által kellemesen meglágyult dallamok egyes hangjai beolvadtak az éji szellő erősb fuvalmába, melly a teli holdtól világított rengetegen gyakran nehéz fohász gyanánt rebbent végig. E kiséret mellé csakhamar megszólalt egy szerelmes ünő s rekedt kurta rügyetéssel hívogatá párját, melly neki a távolból pontosan s mindig közeledve válaszolt. — Julia hívja Rómeóját, gondolám magamban. Ezen kissé nehézkes duóba nem sokára belevágott egy cselszövő róka s a szemközti hegyoldalról olly élesen s egymásután olly gyorsan nyafogott, hogy utoljára ő volt az úr a vadonban s az őznak az ünő vei együtt elhallgatott. — E közt néha néha egy bagoly is fölkaczagott s az éjjeli ölyv is bocsátott egy hosszú fájdalmas sivítást, mellyel talán társait a veszély elől figyelemre inté. — Sokszor merengtem én így magamban az erdők éjjeli csöndében és sokáig hallgattam a hangokat, mígnem rajtam is erőt vőn az álom. — Betérve a kunyhóba, — egy más hangverseny várt rám. — Társaim már lefeküdtek s minden hangú szuszogások és fuvalmak kíséretében versenyt hortyogtak. — A következő, és gyakran még egy harmadik napon, újra kezdők a mulatságot, melly ha kinek kedve és ideje volt, akár egész héten át mindig ujuló sikerrel folytatható vala. De térjünk a dologra.
