Vadász- és Versenylap 5. évfolyam, 1861

1861-08-10 / 22. szám

345 egyik tojás a másikhoz; mikor vettük mindjárt mondtam, hogy valóságos képmása az ön vén lovának. Öt éves, hibátlan s azonnal munkába fogható." „Hol áll?" kérdém. „Jöjjön csak mindjárt megmutatom", szólt. A vásár még nem kezdődött el s a kereskedő vagy inkább csiszár egy közeli istállóhoz vitt, melly minderiféle lóval és kupeczféle emberrel volt tele. „Vezesd ki Tom azt a fekete lovat, mellyet Shrewsburyban vettünk minap", mondá a csiszár. „Ertem uram !" felelte egy csíkos mellényes és veres nyakkendős lovászfiú s eltűnt az istállóba, hova utána akartam menni, de látván hogy sok ló közt kellene járnom, mellyeknek tekintése és nyugtalankodása után itélve valószinü volt, hogy összerugdalnának : — tanácsosabbnak hittem visszafordulni s bevárni künn, míg a lovat kihozzák. Nem sokáig kellett várnom ; megjelenését előre hirdették illyszerü kiáltások: „Vigyázz te! állj félre hej! azt akarod, hogy lejárjon?" s kiszökdelt a ló. Mögötte ostor pattogott, a lovászfiú az utczasarkig s vissza ügetett véle, aztán elejével az istálló fehérre meszelt falához, elölábaival magasabb talajra állítá — s megvallom soha sem láttam jobb nekemvaló hámos lovat ; tizenhat markos volt, koromfekete legkisebb fehér folt nélkül s tökéletes mintaképe egy minden használatra való gazdasági lónak. Sörénye és farka szépen szalmába volt fonva , mi — a fehér bőr fékkel és vörös szalagú rózsával gyöngyömén illett fényes szőréhez és pompás állapotához. Szájába néztem, fogai öt évre mutattak, lábai épeknek látszottak s elhatároztam hogy megveszem, ha csak nagyon drágára nem tartják. Ép ekkor egy hányaveti ember jö felénk s hozzám szólva. „Öné ez a ló?" kérdé. „Nem, ezé az úré", felelém, a tulajdonosra mutatva. „Köszönöm, szólt ; a Chaplin és Horné czég számára több lovat kell vennem, mire tartja ön ezt a feketét?" mondá, a tulajdonoshoz fordúlva. „Épen ezzel az úrral vagyok alkúban", mond ez, vállán át felém bökve hüvelyk ujjával ; „de ha nem egyeznénk meg, majd akkor szólhatunk." „Jól van jól" szólt az idegen s tovább ment. „Na s uram, mondá a lótulajdonos, látott-e már ennél derekabb, vagy csak ehez fogható gazdasági lovat?" „Jó , jó, de mikor az én Pejkóm öt éves volt, az se volt roszabb ha nem különb , bár talán nem volt illy nagy. Mit kér ön érte ? „Háromszázötven forintot." „Elég lesz érte háromszáz — s ezt mindjárt ki is fizetem ha tetszik." „Nem kell, háromszázötvennél egy fillérrel sem kell kevesebb." Végre is megadtam érte háromszázharminczat és nagyon ki voltam elégítve a vétellel; nem egy ember kérdezett, mennyiért adnám el, de én rájuk se hederítettem s hazafelé nyargalván rajta, minél tovább haladtam, annál jobban megtetszett. Lakásom közel harmincz mértföldnyire esik Nottinghamhoz s így útközben kétszer etettem ; a korpás zúzott zabot megette ugyan, de széna nem kellett neki ; végre egy útszéli korcsmához értünk, hol a Derby-vásárról visszatéret rendesen meg szoktam volt egy