Vadász- és Versenylap 5. évfolyam, 1861

1861-08-10 / 22. szám

344 „Mindjárt gondoltam hogy meg van kavicsolva", mondá a kovács. „Mit ért a megkavicsolás alatt?" kérdém én, gondolva hogy a kavics útközben csúszott patkója alá. „Hát csak azt, szólt a kovács, hogy ön csiszártól vette a lovat; jobb lábára végkép sánta s ép bal lábának patája alá azért tette a kavicsot a gaz csiszár, hogy mind a két lábával egyformán lépjen a ló és igy sántasága fel ne tűnjék ; de majd mindjárt meglátja ön, mint fog biczegni, ha a patkót újra ráverem ; bár rögtön nem fog olly sántának látszani, mintha majd a kavics nyomásának hatása egészen eltűnik." Ráveretvén a patkó, Tom ügetve vezette meg a lovat s a kovácsnak csakugyan szóról szóra igaza volt, mert a jobb láb tökéletesen rokkantnak és sántának bizonyúlt s a lóorvos a bajt gyógyíthatlan merevségnek mondá. Mindenfelé kerestem, de sehol sem találhattam fel a gazembert, kitől a lovat vettem s ezt pár hét múlva 30 forinton voltam eladni kénytelen. „Es most — kérdé a csiszári áldozat — mit csináljak, hogy jó lóra tehessek szert ?" „Menjen ön — feleltem én — valamelly elismert hitelű lókereskedöhez, vallja be őszintén járatlanságát a ló dolgában s bízza reá, válaszszon ő egy önnek való jutányos árút ; vagy pedig vegyen ön magának mézeskalácslovat, ezt aztán ha nem tetszik — megeheti." V. Egy mezei gazda minap következő esetét beszélte cl : Elhatároztam hogy eladom a vén Pejkót ; szőre pej, két lába kese volt e lovamnak , mellyet négy éves korában vettem s bár gazdaságom körül már tizenegy éve használtam, nem volt egyéb baja a tizenöt éves heréltnek, mint hogy fogai rendetlensége miatt abrakját nem tudta jól megrágni s így nem volt kellő munkabíró állapotban tartható ; kovácsunk időnként meg-megráspolyozta fogait, de biz annak nem volt baszna s végre is azt tanácsolta, adnám el. A chesterfieldi vásárra vittem s bolmi csiszárfajta embereknek 60 forinton adtam el. „De megmondta-e nekik, hogy a ló nem bírja rágni abrakját? kérdém én. „Biz elhallgattam én azt. A ficzkók örömest rám tukmáltak volna egy más lovat cserébe s 150 forint felfizetést kértek ; de annyit hallottam már az illyen cserecsalókról , hogy el voltam tökéllve, elébb a magamét eladni s csak aztán venni más lovat ; azonban bár mint kerestem, nem találtam nekem valót s már-már megbántam , hogy túladtam a Pejkón — sőt annyira ment a dolog, hogy 70 forinton szívesen visszavettem volna, de biz azzal már akkor tovább mentek. Ló nélkül tértem haza, aztán több vásárt jártam össze, hiába, szegény Pejkóhoz fogható lóra sehol sem akadtam, míg végre a nottinghami vásáron esetleg ama ficzkók egyikével találkoztam , kiknek öreg kedvenczemet eladtam s rögtön holléte után tudakozódtam. „Na hiszen azzal jól lefőzött minket — lön a felelet — a vén dög az írósvajat sem bírta megrágni ; el is adtuk egy köszénbányába, hol nem sokára felfordúlt. — Most azonban van épen egy lovunk, melly alkatra nézve olly hasonló hozzá, mint.