Vadász- és Versenylap 5. évfolyam, 1861

1861-06-20 / 17. szám

268 sólyom minden fordulatát szárnyának egyetlen csapásává! követi s gyorsan föléje emelkedik, várván a támadásra kedvező pillanatot. A kócsagnak egy sikertelen fordulatára üldözője becsapja szárnyait s rohan lefelé ; kinyújtja éles körmeit s míg hatalmában gondolván zsákmányát, dühösen megtámadja ; addig ez éles csőrét védetlen oldalába fúrja. — E váratlan seb felbőszíti a hatalmas orvmadarat; szemei égnek a dühtől, körmei görcsösen szorúlnak össze, tolla felborzad s bosszúvágyában elfelejti fájdalmát. — Most kezdődik a küzdelem életre halálra : véres tollak húllanak a nézők lábai elé a végtelen magasságból, mellybe nem hatnak már fel ezeknek, a sólymot buzdító kiáltásai —A sólyom támadása dühös és ellenállhatlan ; a kócsag védelme erélyes, elszánt. A sólyom csőrével marczangolja ellenét ; ez darabokban szaggatja le róla a húst éles körmeivel. — "Végre erejök kifogy, nyert sebjeik megmeresztik izmaikat s a két harczos egymást nem eresztve száll alá, mert a légben nem tarthatják magokat többé.—Mire pedig a földre zuhanván, a vadászok oda futnak a sólymot megmentendők, többnyire már csak a dermedt harczolókat találják. Mellyik a győztes, mellyik a legyőzött? — senki sem tudja; mindketten küzdve múltak ki.—A sólymot, e nemes madarat, díszesen temetik el ; a kócsag pedig azon megtiszteltetésben részesül, hogy a vár urának asztalát díszítheti, hol őt nagy pompával tálalják be, mert királyi eledel. A kócsagot mindig egészben s különös gonddal sütötték. — XI-dik Lajos király idejében csupán szagos fával, leginkább czédrns- és boróka ágakkal tüzeltek alája. — A szakács azután nagy gonddal fentartott tollaival újra felékíté s olly helyzetben, mintha még élne, állította a tálra, mellynek ezüst szélei szagos füvekkel voltak díszítve. E módon elkészítve, egy apród vitte a pompás eledelt urának asztalára, követve a szeldelőtől s az inasok és apródok egész seregétől. A hűbéri viszonyok megszűntével, a régi kis királyok eltűntek ; a forradalmak új eszmekört szültek , a nagy birtokok összeolvadtak, az ó szokások elmúltak s minden megváltozott. —A tiszteletben állott madarakat az új nemzedék elfeledte s most már csak emlékünkben él ama boldog (?) idő , mellyben a vadászkürtök harsány zenéje, az ebfalkák sajátságos vonítása, a solymárok hangos kiáltása, s a harczi mének víg nyerítése hangzott az ország egyik szélétől a másikig; — mozdonyok éles füttyei, gőzvonatok pokoli dobogása, ölebecskék nyöszörgő visítása s a telivérek büszke nyerítése váltá fel azokat. Váljon jobb-e ez így s boldogabbak vagyunk-e mi, mint voltak a régiek? — Vannak a kik igennel s vannak a kik nemmel felelnek e kérdésre. — Hagyjuk meg mindenkinek a maga véleményét, de annyi még is bizonyos , hogy a régi vadászok szellemei könnyeket ejtenének a mostani nemzedék felett. A mint a kócsag megszűnt a viadalok hőse lenni s nem szerezhetett többé babérkoszorút a sólyommali küzdelmekben : azonnal elveszté egész becsületét, mert húsát, mellyet hajdanta királyi eledelnek tekintének, most a legszegényebb is csak útálattal venné szájába. Egy ideig azonban, a XVI. s XVII-dik században, a kis kócsagfiak igen ked-