Vadász- és Versenylap 5. évfolyam, 1861
1861-01-20 / 2. szám
19 gyakorolják, kik folytonosan az erdőben tartózkodnak ; a cserkészet pedig olly kiterjedt erdőkörökben, minők az itteniek, olly bizonytalan valami, hogy attól néhány napi fáradságos kísérlet után — mellynél legnagyobb baj az, hogy az ember a sűrűben cserkésző vizsláját szemmel mindig mégsem tarthatja — hamar elmegyen a legszenvedélyesebb vadásznak is a kedve. Legbiztosabb s legtöbb éldeletet nyújt a császármadár megejtése a h ivás által; késő ősszel, este felé, midőn a derek már beállottak s a mogyoró- és juharfának levelei sárgulni s hulladozni kezdenek, october derekától, egész november közepéig hívó síppal ellátva, mindennap elmehet a vadász olly helyekre, hol a foltot megsejté. Mégis általános szabályul ajánlhatom, hogy a felleges sőt esős időt válassza a vadász s minél hűsebb és borultabb a légkör, annál bizonyosabb a jó eredmény. A hívó síp a libának vagy pulykának vékonyabb szárcsontjából, vagy pedig ezüst és fehér réz lemezből készül ; ez utóbbinak egy hüvelyk hosszú és fél hüvelyk széles vékony lapja középütt összehajtatván , egyik lapja középütt kis lyukkal láttatik el s az átlyukasztott lappal kifelé az ajkak közé illesztetvén, lehelletszerü fúvással bárki és kevés gyakorlat után könnyen megtanulhatja a császármadár süvöltéseinek utánzását. Biztos rejtet választva s lőfegyverét készen tartva, lehető legnagyobb csöndben és szakonkénti megállapodással kezdi tehát a vadász a császármadarat hívogatni s lia ez közel van már, az első második hívásra a haraszt megzördül. — Többnyire felelni szokott s az ember már messziről hallja őt a száraz levélhulladékon elöcsortetni. Sokszor azonban mindig közelebb gallyazva, ép azon fára kap, melly alatt mozdulatlanúl állunk s kémkedve]nyujtogatja nyakát jobbra balra s lefelé, hogy vélt társát meglelhesse. Nem egyszer történt, hogy a vadász háta mögött, vagy olly közzel hozzá jelent meg, hogy ez akár kezével is megfoghatta volna. Midőn egyszer a haraszt halkan megzördül s a nesz szakonkint közeledik, akkor áll be a vadásznak valódi éldelete. Lőfegyverét kapóra s a nesz irányába tartva, kellemes feszültségben várja a pillanatot, midőn a nagyovatosanelősiető madár lőtávolra jő. Ha azonban a csörtölés hirtelen megszűnt, vagy a madár szárnyra kel mielőtt a vadász lőhetett volna, akkor bízvást ott hagyhatja helyét s jó tova mehet más állomást keresni. — Illy énkor a fölötte éber szárnyas okvetlenül neszt fogott s többé oda vissza nem térend. Magától értetik, hogy minden lövés után más más és távolabb helyeket kell választanunk, mert a császármadár ritkán van együtt nagyobb foltokban, hanem ugyanazon folt, bár többnyire egy tájon, még is elszórva tévelyeg. — Ha helyzetünk olly kedvezőtlen, hogy az épen fejünk fölé fölgallyazott vagy előttünk eltakart madárra biztos lövést nem tehetünk, akkor jobb ha csöndesen maradunk s ez egyszer inkább bántatlanúl hagyjuk, semhogy végkép elriasszuk. — Másnap este biztosabb helyet választva, nagy valószínűséggel számíthatunk rá, hogy megejthetjük. Legközelebb magam is így szalaszték el egyet. A lenge szellő, melly a mogyoró- és gyertyánbokrokat susogtatá, nem engedé tisztán kivennem az irányt, honnét a császármadár előcsörtetett ; társam pedig, ki mögöttem állva sipolt, bár a szép kakast egész közel látta, fejem fölött ellőni nem mert s a madár elrebbent. Másnap megkerült. Ha a vadász egy egész foltra bukkant s fölkeltekor belőle nem ejtett semmit, 2*
