Vadász- és Versenylap 5. évfolyam, 1861

1861-03-10 / 7. szám

108 zel járhattak hozzájuk, teli hanggal hallottuk hajtani — s igy nyomukon olly gyorsan, a mint hósaruink engedték, utánuk siettünk. Mintegy mértföldnyire haladtunk volt ismét, midőn kutyáink ugatásából tapasztalván, hogy a jávorokat valószínűleg megállították : még jobban kezdettünk sietni, hogy őket most lövésre kaphassuk. A helyre érkezvén hol ebeink ugattak, csak a vén hímjávort találtuk elkeseredett küzdelemben velők ; — a többi három már ellábalt s nem vala látható. A mint a hím üldözőit — azaz hogy minket, megpillanta, azonnal odább állott s oda érvén hol ebeinkkel az imént viaskodék, tapasztaltuk, hogy nem követte társainak csapáját, hanem majdnem ellenkező irányban távozott. Készakarva tért-e más útra, hogy ebeinket gyöngébb társaitól el s inkább maga után csalja, vagy hirtelen rögtöni megjelenésünk zavarta őt meg annyira, hogy azt sem tudta hamarjába merre távozzék ? — nem határozhatom el, annál kevésbé, mivel azon perczben épen nem értem reá e felett okoskodni. Barátom, kit inkább a vad húsa kecsegtetett semmint a vadászat érdeke — azonnal a sutának s borjúknak nyomát követte , míg magam , több októl indítva, a hím után mentem és sokkal inkább siettem, sem hogy tekintetbe vettem volna azon figyelmeztetéseket, miket barátom a távolból utánam kiálta s csak úgy fél füllel hallottam pár szavát, mellyekkel vigyázatra intett. — Ezután különféle irányba vezető utainkon csakhamar eltüntünk egymás szemei elől. Kiszemelt vadamat, a nyomok s az ebek ugatása után indúlva, mintegy £ mértföldnyire követtem, midőn az ugatás azon mérges , szakadozott hangúvá változott, melly jelenti hogy vad és ebek között közvetlen harczra került a dolog. — Közelebb érve, az ugatás ismét vonításba s mintegy rívásba ment át, mi azon gyanút költé bennem, hogy a jávor üldözőit aligha meg nem szorította — s kis vártatva az egyik csakugyan el is némult. A hely színére érkezvén, azonnal világos lön előttem az egész. Ebeink egyike rútul összemarczangoltan, három lábán sántitva jött elém ; a jávor egy hógödörben állott, melly köröskörül egészen össze volt tiporva, mellette pedig a másik eb feküdt véresen s mozdulatlanúl, mintha már dermedt volna s időközönkint a felindúlt bak ezt még mindig rugdalá s néha olly dühvel vetette magát reá első lábaival : hogy a szegény állatnak minden csontja ropogott bele. A mint a bőszült vad engem megpillantott, azonnal összekapta magát s odább állott, mi alatt láthatám, hogy lábait a kemény hókéreg több helyütt megsebesítette s vagy ezekből, vagy talán a kutyáktól kapott egyéb sebeiből a vér csepegett. Nem sokba vévén már ebeimet, mellyek egyike dermedt, másika sem sokkal jobb helyzetben vala : a jávor után siettem s üldözésében nem sokára mód nélkül mély hóba érvén, itt hósaruimmal gyorsabban haladhattam nála, melly, mint tapasztalául , minden szökésénél gyöngébb s fáradtabb lőn. Ezután ismét erdőbe jutottunk, de ez nem levén sürü s vadamnak mindinkább sarkába érvén, minden mozdulatára ügyelhettem. Mintegy száz lépésnyi távolból még futtában akartam lőni reá, midőn hirtelen megállott s felém fordúlt. Borzasztó nagy lapátjait hátra vetette, annyira, hogy azok