Vadász- és Versenylap 5. évfolyam, 1861

1861-03-10 / 7. szám

109 marját érték, sörénye felfelé állott ; testén minden szőrszál felborzadt haragjában s olly kihívó állást vőn ellenemben, hogy még szemei is szikráztak ; szóval, olly borzasztó tekintetű ellenséggel állottam szemközt, minőt még nem láttam. Még kissé közeledvén, első teendőm volt az irányzás és lövés. Szügyére czéloztam, de golyóm nem talált, részint mert ujjaimat a nagy hideg megmereszté, részint mert ép e pillanatban a nap fegyverem, csövére sütvén, szemeim kápráztak. Mind e mellett golyóm vállát horzsolta, mi az a nélkül is felindult állatot olly dühössé tévé: hogy az, mielőtt újra tölthettem volna, eszeveszetten s olly gyorsan rohant nekem, hogy csak ügyességgel sikerült hirtelen egy fa mögé menekülnöm. Alig valék biztosságban, midőn ellenségem is a fa mellett termett s első rohamánál olly erősen ütköztek lapátjai a fába, hogy annak minden ága reszketett. Erre pár lépésnyire visszatántorodott, azután borzasztóan fenyegető állásba helyezve magát, farkasszemet néztünk egymással. Azon reményben, hogy azonnal nem ismétli a támadást, fegyverem töltéséhez akartam fogni; de milly nagy volt ijedségem, midőn észrevevém, hogy egy szem lőpor sincs nálam. Barátommal csak egy tülköt hoztunk magunkkal s ez ő nála, ő pedig e perczben Isten tudja merre volt. Már most csakugyan nem tudtam mitévő legyek. Rövid dákosommal nem mertem ellenemet megtámadni, mert az ezen esetben könnyen kifogott volna rajtam; lőfegyverem e perczben annyit ért, mintha akár egy vasdorong volna kezemben ; ellenemnek lapátjai s nagy éles körmei pedig olly hatalmas fegyverek voltak, mikkel egykönnyen, csak úgy találomra nem mertem kikötni. — Az első lökésre a földön lehettem s akkor ugyan jól megvillázott s körmeivel a hóba tiport volna. Egy idei megfontolás után azon határozatra jöttem, hogy hagyom a jávort tenni a mi neki tetszik, — magam a menekülést kisérlendem meg. — De hogy vigyem ezt véghez ? Még mindig a fa mögött állottam ; mellynek túlsó oldalán, alig 3 lábnyira tőlem, bőszült üldözőm minden mozdulatomat ellenőrizte ; ha jobbra vagy balra, vagy akár merre indulok, azonnal ismét nyomomban lesz, az bizonyos. Most kezdém csak átlátni, mennyire vagyok felakadva s ennek tudata nem mondhatnám hogy kellemes lett volna ; annál kevesbé, mert nem tudtam meddig leendek a kelepczében, s ha a jávor dühében mellettem marad mig az éhség őt el nem űzi : úgy talán meg is fagyhatok vagy éhen halhatok. A seb, mellyett rajta ejtettem, mód nélkül felbőszíté, minélfogva úgy látszik elhatározá, a sajátságos ostromállapotot bizonytalan időre kiterjeszteni s mindaddig meg nem szüntetni, míg az éhség vagy más erőszakos körülmény őt erre nem kényszeríti. Mintegy órahosszat tölték e helyzetben, mialatt a mennyire csak tőlem kitellett, kiáltottam s minden módon zajt ütöttem, hogy a jávort ez által elriasszam s hogy fogságbaestemröl barátomat tudósítsam; de kiáltásaimat csak a rengetegben viszhangzani hallván , a nélkül hogy ezeknek valami eredményét tapasztaltam volna : végre már nagyon boszankodtam s némileg csüggedni kezdettem. Magam mögé pillantva, nem nagy távolban egy, mostani menhelyemhez hasonló vastagságú fát láttam s meggondolván, hogy ha ezt elérhetem helyzetem javulhat, de roszabbá nem lehet, — hirtelen mögéje menekültem, bár a kísérlet majd roszúl