Vadász- és Versenylap 5. évfolyam, 1861

1861-03-10 / 7. szám

107 E nyomokat egy ideig követtük s azok mindig magasabb hóba vezettek. Nem voltak régiek s barátom azt állítá, hogy egy vén hím nyomai. Mintegy \ mértfölddel tovább két más állat csapája csatlakozott hozzájuk, úgy, hogy ezek összesen, mintha egymás után jártak volna, — szakadatlan Ösvényt képeztek. Barátom az efélékben jártas levén, azt állítá s pedig egész biztossággal, hogy itt négy jávor ügetett, bár én ezt a ősapákból kiolvasni nem tudtam. —- Sőt mi több, még azt is bizonyítá, hogy a csapatnak 1 hímből, 1 sutából s 2 kéthónapos borjúból kell állania. Meglátandod nem sokára, hogy igazam volt ; mondá, a mint kissé kétkedőleg mosolyogva néztem reá. — Látod — folytatá lehajolva s újjaival a havat piszkálva — ez egészen fris csapa s alig egy órája, hogy erre mentek. — Csendesen ! — lelkemre, nézd csak, ott állanak ! Ezzel a 300 lépésnyire eső bokrokra, mutatott ; magam is oda néztem, de egyelőre nem láthattam egyebet a sürü juharfáknál. Csakhamar azonban megpillantám egy sajátságos állatnak körvonalait s széles lapátidomú agancsait, mellyek a bokrok közül kinyúlottak. Ez a hím volt ; — nem csalódtunk , közelében még más három alak látszott : a suta, két borjával, mint barátom eleve megmondá. Azonnal megállapodván, mindenikünk a kutyák egyikét tartá s iparkodtunk őket nyugalomra bírni, nehogy a vadat elriaszszák, mellyet már megszimatoltak volt. Helyeinken nem maradhattunk, minthogy a jávorok még mintegy 3-400 lépésnyire, tehát a lőtávolon túl voltak s ép olly kévéssé mehettünk előre, — előttünk az említett sűrűségig fedetlen tisztás levén. De mivel vadaink épen sehogy sem akartak megindulni, még sem maradt egyéb hátra, mint a kutyákat elbocsátván, ha meglátnak is előre menni. — Tudtuk, hogy csupán úgy érjük czélunkat, ha utánuk járunk ; de ez nem volt hátrányos reánk nézve^ mert a hó minősége minden tekintetben előnyünkre vala. Kutyáinkat tehát elbocsátva, ezek hangos ugatással törtek előre, követve tőlünk, kik minden erővel futottunk. — Az ebek első nyiffantására jávoraink megindúltak s láttuk és hallottuk is, miként rontanak zajjal a cserjén keresztül, mig kiérvén innét, vigályosra jöttek s az átellenben fekvő erdő felé lábaltak, mi alatt alkalmam volt e szép állatokat jobban szemügyre venni. A vén hím legelői ment ; a többi egyenkint utána. Menetük nem volt vágtatás, csak tunya nehézkes ügetés, de gyorsaságra a lóéhoz hasonló. — Fejeiket fekirányos vonalban tartották, a hím pedig rendkívül nagy agancsait vállaira fekteté. Más sajátságos jelenet mit tapasztalék, az volt, hogy valahányszor lábaikat menetközben felemelék, körmeik mindig ollyat pattantak, mint mikor valaki lőkupakot süt el s e pattanások sziinteleni ismétlődése ép ollyféle volt, mintha csupa durranó golyócskák estek volna az égből. Gyakorta hallottam már illyféle csattanásokat szarvasmarhánál, de most, midőn e négy vad úgyszólván folytonosan tüzelt, e tüzelés sajátságos benyomást tön reám. Rövid idő múlva eltűntek jávoraink elölünk; de a kutyákat, mellyek már jó kö-